Láttam a hontalant,
ki üdvözült arccal
a nincsből adott,,
láttam a szenvedőt,
ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott.
És kicsiny gyermeket,kinek
arcát keserű könnyek
folyama áztatta,
a sarokban összekuporodva
mérhetetlen kínnal
gyilkolta magánya.
Hallottam a néma,elfojtott
kiáltást,mikor az ember
fegyverrel torolta a bántást..
Láttam,hallottam,éreztem
és féltem...nem értem...
Csendben,a szavakból kifogyva
siratom az Embert,ki
feledte Teremtőjét,
és csaholó ebként tépi,
szaggatja gazdája
féltőn óvó kezét.
Meghalt a szavak
teremtő ereje,disszonáns
akkordok törik a csendet,
élettelen viaszfigurák
tengere gyilokra készen
védi a hazug rendet.
Eltűnik a gyertya
pislákoló lángja,
sercegve kialszik,
halotti torra gyűlnek
a varjak,már
jajszó sem hallatszik.
A régi bölcső lett
a sírhely,mi az
oszló tetemeket ringatja,
odafent a Teremtő
végignézve a pusztulást
gyarló gyermekeit siratja...