Csendes volt...
majdnem holt
pont az univerzum
táguló entrópiájában
Égő test...
festő fest
estefelé ilyen
félbe hasadó kromoszómát
...
A mélyben...
az ében
szőnyegen szülte meg
a gravitáció seprűje
Egyre nőtt...
lett felnőtt
óvón dédelgetve
kergetőző glób gyermekeket
Sugárzott...
nem fázott
kivetett kelvinek
ellenében fűtve családját
Elfáradt...
és sápadt
arcán tükröződött
a korával változó fénye
Elfordult...
rámordult
keserű haraggal
az őt kereső szép szavakra
És gyilkolt...
nem sikolt
úgy milliárd szájjal
pusztuló világ soha többé
Egyre falt...
nem sokallt
semmi energiát
forró krematóriumától
Temetett...
a féltett
szeretteit irtva
sírás(ás)tól feldagadt arccal
Egyedül...
nem derül
életet nevelő
fény a már kietlen pusztára
Így vénült...
nem rémült
halálra izzása
belső feszítő erejétől
És várta...
feltárta
metamorfózisa
mélytisztító tüzének titkát
A halált...
az talált
elég(ő) életet
foltosan fekélyes testében
Majd robban...
úgy lobban
bele az űr éjbe
szerteszét szakítva-vakítva
Lesz fáklya...
és csáklya
növekvő messzeség
kutató-figyelő szemében
Majd roppan...
úgy toppan
be saját magához
született skizofrén vendégként
Lesz vakfolt...
bevakolt
ablakként gyűjt össze
gyorsulva zuhanó fényeket
Hiába...
igába
Buridán szamara
rakta üstökös-csökönyös fejét
Nem robbant...
nem roppant
teste tömegesen
a kozmikusból a káoszba
Kifakult...
belehullt
a lassú elmúlás
ezüstösre tört fájdalmába
...
Csendes volt
már csak holt
pont az univerzum
táguló entrópiájában
Hideg test...
festő fest
késő éjjel ilyen
félbe hasadó kromoszómát