A nő türelmetlenül dobolt az asztalon. Feszült arccal figyelte az üvegfal túloldalán ülő operátor minden mozdulatát, várta a jelet. Hiába volt már túl több mint száz adáson, mégis minden alkalommalizgalom fogta el a műsor előtti másodpercekben. Abbahagyta a dobolást, és anélkül, hogy a mozdulatok tudatosultak volna benne, a blézere gallérján kezdett matatni. Legalább annyira utált várakozni, mint amennyire egyébként imádta a munkáját. Beharapta a szája szélét, és karjait széttárva tanácstalanul nézett az üvegfalon keresztül a férfire, nem értette miért nem kezdenek már.
Az operátor csitító mozdulatot tett kezével, majd megkopogtatta a fülhallgatóját. Nem rajta múlt, hogy várniuk kell. Cathryn bólintott, hogy érti, majd félmosollyal az arcán a stúdióban ülő vendége felé fordult. Némán elnézést kért, remélte, hogy a késedelem miatt a leendő riportalany nem veszti el a kedvét. Utálta azokat a riportokat, amikor a másik fél még a beszélgetés elején bezárkózott valami miatt, és később minden szóért könyörögni kellett neki.
A beszélgetőpartner egy megértő mosollyal oszlatta el Cathryn komor gondolatait. A nőnek csak ekkor tűnt fel, hogy a férfi arca voltaképpen nem is olyan gyerekes, mint amilyennek első pillanatban tűnt, mitöbb a mosolyát kifejezetten vonzónak találta. Az ódivatú farmering és a múlt század rocklegendáit idéző fejkendő ugyan nem illett Cathryn eleganciaközpontú ízléséhez, de ennek ellenére...
A gondolatot az operátor köhintése szakította félbe. A férfi bal kezét a magasba tartva számolt vissza az ujjaival. Cathryn nyelt egy nagyot, és a mikrofonhoz hajolt:
– Minden kedves rádióhallgatónak kellemes estét kívánok, Önök a Cathryn Klub adását hallgatják. Az elmúlt hetekben megszokhatták már, hogy az élet különleges területeiről hívok meg vendégeket, de ez a mai alkalom mégis rendhagyó egy kicsit. A vendégem egy vándorcirkuszban dolgozott, több évtizedig járta az országot anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá, mígnem a múlt hónapban egy szerencsés véletlen folytán egy cikk jelent meg róla az egyik helyi lapban, és ma már alig akad olyan ember az országban, aki ne hallott volna róla... Bizonyára kitalálták, kiről van szó. Üdvözlünk téged, Szivárvány!
Szivárvány még szélesebben mosolygott, mint az előbb. Egy pillanatig még hallgatott, szemmel láthatóan feszülten gondolkodott valamin.
Cathryn nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „Ez az ember fantasztikus! – gondolta – Ha lehunyom a szemem, valóban elhiszem, hogy Harsaw beszél!”
– Te valóban lenyűgöző vagy! – vette át ismét a szót a riporternő – Azt hiszem, evvel a néhány mondatoddal már megcáfoltál minden téged ért kritikát...
– Óóóó... a kritika na–gy–gy–on fontos, my Darling! – válaszolt immáron a közkedvelt showman, Anthony mézesmázos hangján, annak kissé hadaró stílusában – Tudja, az a nagy helyzet, hogy reklám nélkül nincs műsor, márpedig ha valaki, akkor én aztán igazán tudom, hogy mit jelent műsort készíteni, vagy ne legyek An… –
– Köszönjük, köszönjük. – szakította félbe Cathryn kedvesen, de határozottan – Azt hiszem, a showmanekből elég is ennyi, úgyis nap mint nap halljuk őket a médiában. Az újságok azt írták rólad, hogy több mint száz ember hangját és beszédstílusát tudod utánozni. Egyre kevésbé kételkedek ebben a hihetetlen tényben, de mégis... meg kell kérdeznem... valóban képes vagy erre az egyedülálló bravúrra?
– Száz, meg száz szál rózsa terem a kertemben, az egész napom rámenne, ha megszámolnám őket egyenként – a TV–Kertész kellemetlenül magas, cseppet sem férfias hangja betöltötte az egész stúdiót – Újak nőnek, a régieket pedig szépen lassan megeszik a kukacok. Sajnos a permetezőlevet tavaly elhasználtam, mert elfogyott a borom, aztán valamit innom kellett...
Cathryn fejét csóválva nézett Szivárványra. „Ritka nagy kópé” – gondolta magában. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és a nő kíváncsian merült alá a meleg, barna szempárban…
– Ez a képesség, a hangutánzás, születésed óta meglévő adomány, vagy egy tanult, tudatosan elsajátított képességről van szó? – folytatta a kérdéseket a riporternő megtörve a varázst.
– Adomány... hé Szépségem, aggyá’ má’ kis lovettát! – az alkoholgőztől fűtött csavargó jellegzetes szófordulata a cigarettától és tüdőbajtól rekedtes hanggal kiegészülve szinte érezhetővé tette a kéregető ember jelenlétét – Na… mit néze’ má’? Lökjé’ egy kis zsetont! Valamibő’ nekem is élnem kell! Héé.. hozzád beszélek, nyanya, nem hallod??
A riporternő felkacagott miközben azon tűnődött, hogy a férfi milyen furcsa szülötte a természetnek, mennyire sokszínű, mennyire szórakoztató jelenség. Kérdés kérdést követett, és Szivárvány fiatalosan vidám, fesztelen válaszai, a mondataiban rejlő irónia, és humor keltette hangulat egyre gyakrabban emlékeztette Cathrynt a férfi szemeiben látott melegségre. A beszélgetés egyre közvetlenebb hangvételűvé vált, és a nő hamarosan kénytelen volt elismerni önmaga előtt, hogy vonzódik a mutatványoshoz. Az egyetlen dolog, ami zavarta a férfi egész lényében érezhető titokzatosság volt, úgy érezte, mintha a lelkének csupán az egyik felét ismerné.
– Azt hiszem, immár senki nem kételkedik abban, hogy sikeres bohóc voltál annakidején – térítette vissza a beszélgetés fonalát Cathryn a férfi életére.
– „Az öreg feláll és a tükörhöz lép,
Az üvegbe néz, ott látja vesztét.
Letörli arcát, felrakja bohóc–sminkjét,
Kilép a színpadra és játszik ismét...”
A kedélyes, tréfálkozó beszélgetésben mennydörgésként hatottak a komor verssorok. Cathryn döbbenten nézett Szivárványra. A könnyed, humoros álarc, és a mögötte megbúvó érző szívű ember kettőssége értelmet adott a férfi titokzatosságának. A nő most először érezte úgy, hogy igazán érti a férfit. Több mint tíz évi riporteri munka tapasztalata hasztalannak bizonyult, Cathryn teljesen az idézet hatása alá került, képtelen volt megszólalni. A stúdióra súlyos csend ereszkedett. A férfi kérdően nézett vissza a nőre, majd látva annak döbbenetét a mikrofonhoz hajolt.
– Dental–B, a műfogsor fehérségért és fogai maradéktalan kihullásáért – mondta ezúttal a reklámokban elhangzó szöveget kicsavarva. A komolytalan hangvétel átsegítette Cathrynt a mélyponton, aki egy biccentéssel megköszönte a segítséget a férfinak, majd folytatták a beszélgetést. Az öreg bohóc alakja kimondatlan megállapodásként nem merült fel többé.
A kérdések és válaszok humoros, könnyen látható felszíne alatt Cathryn egyre határozottabban látni vélte a férfi válaszokban megbúvó másik énjét is. A riporternő az egyik kérdés után azt vette észre, hogy leplezetlen érdeklődéssel bámul Szivárványra, miközben a szavait egyáltalán nem hallja. Cathryn egyre inkább úgy érezte, hogy van ebben az emberben valami… valami megdöbbentően emberi, ami egyre jobban lenyűgözi.
– Mondd csak, Szivárvány, van kedvenc hangod, van, amelyiket a legszívesebben játszod el?
A férfi egy pillanatig a gondolataiba merülve ült, a nő szinte látta maga előtt, ahogy az agya sorra veszi az ismert mintákat, és próbálja megtalálni a leginkább megfelelőt.
– Van egy hang… – kezdte Wenomot, a népszerű popénekest játszva – … egy hang, amit szerfelett kellemesnek találok. Nem tudom még biztosan, hogy ez lesz–e a jövőben is a legédesebb számomra, de egyelőre….
Szivárvány nyelt egyet, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd így szólt:
– Kedves hallgatók, üdvözölöm Önöket! – Cathryn hangja volt.
A riporternő tucatnyi híres ember hangjára felkészült, úgy érezte, hogy nem érheti meglepetés, de a saját hangjára nem számított. Döbbenten pillantott a férfira, tekintetük találkozott, és Cathryn úgy érezte, hogy a szemek melegsége ezúttal csak neki szól.
– Nem jutok szóhoz! – szólalt meg végül – Fantasztikus a képességed! Beugorhatnál néha helyettesíteni engem! – próbálta egy viccel elűzni a zavarát.
– Lehet róla szó, bizony mondom testvérem, minden lehetséges! – az Új Egyház prédikátorának hangja tökéletes választás volt az iménti csend elfeledtetésére…Gatsby atya minden volt, csak csöndes nem, és Szivárvány tökéletesen visszaadta ezt a hatást.
Cathryn mosolyogva ingatta a fejét, mikor észrevette, hogy az operátor megkocogtatja az üveget és az órájára mutogat. Lenézett a sajátjára, és meglepődve tapasztalta, hogy a műsoridő valóban a vége felé jár. Talán már csak egy kérdésre maradt idő…
– Szivárvány…mielőtt véget ér a műsoridőnk, szeretnék még egy utolsó kérdést feltenni… Hallhattuk azt, hogy a pletykák, a hírek valóságot állítottak rólad, valóban képes vagy több tucat, talán több száz hangon beszélni.. és talán épp ezért vetődik fel a kérdés. Milyen az eredeti hangod? Mondanál nekünk valamit a saját hangodon?
Szivárvány elmosolyodott, bólintott, és a mikrofonhoz hajolt. A szemében különös fény ragyogott, úgy tűnt, mintha egész életében erre a kérdésre várt volna. Vett egy nagy levegőt, kinyitotta a száját, és… nem szólt egy szót sem. Cathryn kérdően nézett rá, de a férfi nem nézett vissza rá, némán meredt az asztalra. Újra odahajolt a mikrofonhoz, kinyitotta a száját, és már–már megszólalt, de aztán zavartan visszahúzódott. Beletúrt a hajába, és tanácstalanul nézett körül a stúdióban, mintha segítséget keresne. Felcsillant a szeme, újra odahajolt a mikrofonhoz, hogy aztán még elkeseredettebben tekintsen fel. A homlokán az izzadtság gyöngycseppjei gördültek alá, kezét a fülére tapasztotta, majd a mikrofont markolta meg elfehéredő ujjakkal. Cathryn szeretett volna segíteni, de nem tudta, mit tehetne. Szivárvány az asztal közepén fekvő papírköteg után nyúlt, egy tollat húzott elő az inge zsebéből, és írni próbált, de túlságosan remegett a keze. Végül felnézett a riporternőre, szemei könnyesek voltak, és Cathryn emberfeletti fájdalmat látott bennük.
„Elfelejtettem” – suttogta hangtalanul.