Halandó testbe zárt rab, zsarnok halhatatlan lény,
Vérembe fúló szívem hozzád sóhajtja utolsó szavát:
Te testet öltöttél, s én gyanútlan beléd szerettem,
Mondd, mikor könyörülsz, mikor adsz lelki békét nekem?
Egy Sötét Afroditét véltem magam előtt látni,
Fekete selyembe burkolózott fehér bőrű csoda,
Jeges szeme lángolt, ahogy felszikrázott tekintete
Szívem acélos fala is megadóan remegett bele.
Lelkemhez közeli káprázat voltál, ismerős Istennő,
De csupán egyetlen pillanat volt metamorfózisod,
S ismert szemek mögött már idegen értelem csillogott,
S elragadó mosolyod Britanniáig csalogatott.
Itt Ainét reméltem, hogy majd benned felismerem,
Kelta szerelem istennőt, még mindig selyembe bújva,
De a fekete selyem s fehér bőr nékem mást tartogatott,
Világomat újra összetörte s észak-honba csábított.
Itt fáradt, ziháló lelkem magába új hitet fogadott,
Freya! Szerelem és varázslat istennőjét láttam szemedben,
S bár szája ajkamra végre bódító csókot nyomott
Varázslattal bíró keze engem tébolyra kárhozott.
Selyemláncodat, mint rab, mégis önként húztam magamra,
Éltető emléked vezényelt, hajszolt minduntalan előre,
Tengeren, óceánon át, idegen földre követtelek téged
Mond vérszomjas aztékok közé, mért dobtad szeretődet?
Obszidián Pillangó, elátkozott, fekete istennő
Előtted állok térdre borulva, neked vérem áldozom,
Átkeltem a világon, ködös ábrándot követve érted,
De még az oltáron fekve se kapom meg mi idáig kísértett.
Láttalak téged változni a világnak minden szemével
Érted háromszor is voltam eretnek, s nyomodba eredtem,
Érted elmémet szét-, szívemet kitéptem s oltárodra tettem,
Mikor kapom meg morzsáját annak miért mindent kockára tettem?