Nedves Holdküllő csavarodott
Egem kék, fekete mélyére…
Csöpp szemeiddel takarod ott
Világom, lesve, hogy veszély ér-e.
Apró fény morog az ölemben,
Karjaimba fúrva karmait…
Folytan mar, harap, megöl engem,
Már nem értem, mit akar ma itt.
És fénye máris elhalványul,
Arcát soha többet nem látom.
Így van rendjén, hiszen halván nyúl
Szíve felém, ezt már belátom.
Nincs csattanó, csupán csattanás…
Ő meg csokrot csókkal folytat. Ás.