Idegen világok
A szabadság
A szabadságról elsőnek Philip Raps a "computermágus" érkezett vissza, a tervezett indulás előtt két héttel. Családja nem lévén, teljesen mindegy volt neki, hogy hol tölti el szabadidejét. Nem is létezett számára sürgős dolog. Szabadságát is ennek szellemében töltötte el. A turisztikai infomációs központból lekérte a nyugalmas pihenőhelyek listáját és találomra rábökött egyre. Két hónapra lekötött egy kis tengerparti házat a Radon bolygón. A galaxis legnyugodtabb helye volt ezidőtájt ez az üdülőhely. Kevesen látogatták, csak azok utazta ide, akik békességre vágytak. A bolygó egyébként lakatlan volt a felfedezése előtt. Mesterséges légkör és tenger változtatta lakhatóvá a Föld nagyságú égitestet, no persze nem a kirándulók, hanem a bányászat számára. Több száz évig igen intenzív munka folyt itt, városok nőttek ki a semmiből, virágzó gazdaság, dús növény és állatvilág alakult ki a Szövetség jóvoltából. A bányák kimerülése után a lakosság többsége odébbállt, hiszen a megélhetési körülmények nagyon leromlottak. Finanszírozási problémák miatt, csak egy nagyon alacsony színvonalú üdülőbolygóvá süllyedt az egykoron gazdag Radon. Lakossága kizárólag a turizmusból és az azt kiszolgáló mesterségekből élt. Nem vált divatos üdülőhellyé annak ellenére, hogy minden szempontból alkalmas lett volna rá, éghajlata vetekedett a legjobb nyaralóhelyekével is. De azért mindig akadt valaki, aki csendre és nyugalomra vágyott és távol a galaktika zajos világától szerette volna eltölteni megérdemelt pihenőidejét.
Két hónap után azért Philipnek is elege lett a semmittevésből, különös tekintettel arra az 5 kilóra, amit felszedett. Az arizonai bázisra visszatérve, intenzív fogyókúrába kezdett és az emberi kapcsolatok ápolásába is erőteljesen belevetette magát. Sok ideje nem volt, mert két nap után megérkezett Kevin és Leonard is és ahol ez a két alak együtt megjelent, ott kő kövön nem maradt. Percek alatt kiderítették a mérnök tartózkodási helyét és rárontottak.
- Hallottuk, hogy a Radonon dekkoltál két hónapot. Nem sok eszed lehet, ha ilyen lepra helyet választottál - kezdte Kevin.
- Ráadásul egyedül! - folytatta Leonard.
- Szálljatok le rólam! Úgy látszik, kicsit többet ültetek a pszihoregenerátor alatt és megártott - válaszolt Philip.
- Egy frászt. Csak kinyaraltuk magunkat és borzasztóan sajnáljuk, hogy nem használod ki a lehetőségeidet -
- Magánügy -
- Mondod te, de mit fogsz mesélni az úton. Azt, hogy fogtál kétszáz háromszeműt a radoni tengerben, vagy hogy találkoztál véletlenül egy helybelivel, akinek egy szavát sem értetted -
- Fogtok ti eleget, mert ahogy így elnézlek benneteket, nem a kaliforniai tengerparton voltatok -
- De nem ám! Olyan helyeken jártunk, ahol még nem sok földi járt -
- Nem tudtok felcsigázni -
- Elég, ha annyit mondok, hogy Gaffid? -
- Az ki? -
- Nem hallottál róla? -
- Soha -
- Hát látszik a tájékozottságod, azt meg kell hagyni. Hallod Leonard, nem hallott Gaffidról - fordult Kevin a barátjához.
- Reménytelen - válaszolt amaz.
- Ti vagytok reménytelenek. Szerintem keressetek valaki mást, aki vevő a kalandjaitokra - zárta le a vitát Philip.
Pihenő után mindig így jöttek vissza ők ketten, aztán pár nap alatt lehiggadtak és teljesen normálissá váltak. Megszokta már, hiszen hét éve dolgoztak együtt és ismerte a többieket, mint a tenyerét. A két kalandor el is nyargalt, hogy lecsaphassanak valakire. Mivel a hivatalos megérkezésig még volt néhány nap, senki sem foglalkozott velük, hová mennek, mit csinálnak.
A következő, aki megérkezett, John Kerman az orvos volt. Neki, ellentétben a többséggel, volt családja. Felesége és két gyereke, a valamikori Párizs mellett éltek egy kis házban. John jövedelme elegendő volt a ház fenntartásához és a gyerekek neveltetéséhez. Két android gondoskodott a ház körüli teendőkről és a srácok tanításáról. Az orvos nem szerette a droidokat, mert szerinte még nem egészen tökéletesek, de mivel igen következetesen végezték dolgukat, megtűrte őket. Igazi kertészt és tanítót viszont nem tudtak tartani, elsősorban anyagi okok miatt.
A bázis étkezőjében másnap mind a négyen összefutottak. Kevinék még mindig a kalandjaik lázában égtek és fűnek - fának mesélték, hogy mik történtek velük. Johnra is lecsaptak, de a biológus rövid úton értésükre adta, hogy nem igazán érdekli őt a Gaffidi "paradicsom".
Az indulás előtt egy héttel megérkezett a legénység hiányzó része is. Leonard és Kevin is megszelídült, mire összeállt a csapat. Robert Scott, a parancsnok érkezett utolsónak, igaz ő adta át a hajót átvizsgálásra, ami három napjába került.
A felkészülés előtti estén, a bázis bárjában jöttek össze mindnyájan. Beültek egy csendes bokszba, kértek egy kör vénusz koktélt és egy kiadós vacsorát. Miután elpusztították az élelem utolsó morzsáit is, Robert szólalt meg elsőnek:
- Remélem, kipihentétek magatokat, mert én nem. Biztos hallottatok Poszeidon balesetről, nos én ott voltam -
- Nem hallottunk. Miért, mi történt? - kérdezték szinte kórusban.
- Pedig minden tele volt vele. No mindegy. A lényeg az, hogy amikor leadtam a hajót javításra, nem sok ötletem volt, hogy hova menjek. Még az is megfordult a fejemben, hogy itt maradok a földön, bárcsak így döntöttem volna, de aztán összefutottam egy régi barátommal. Éppen a Logomer rendszer egyik bolygójára készült. Rávett, hogy menjek vele, mivel vihet magával valakit, de akire számított, lemondta. Nem kell semmit sem csinálnod - mondta - pihenhetsz, amennyit akarsz. No ez nem jött be neki. Mivel a Lagomer bolygóin nincs teleport egység, így egy öreg hajóval, a Poszeidon-nal keltünk útra. Jack és nyolc társa volt az útitársam. Már a felszállás sem tetszett nekem, de mondták a fiúk, semmi baj, kicsit rakoncátlankodik a hajtómű, de ha nagyobb teljesítménnyel megy, akkor minden oké lesz. Tényleg, ráálltunk a gyorsulópályára, fölnyomták 50% -ra, úgy ment, mint az óra. A kiegyenlítés is tökéletes volt. A fiúk lefuttatták a tesztet, rögzítették a koordinátákat, beültünk a helyünkre és elindították a hajót. Eddig minden rendben volt. Aztán kezdett gyanús lenni, hogy növekszik a nehézkedés. Nem nagyon, de érezhető volt. A gépészünk valamit mondott a kiegyenlítésről, meg a generátor vezérléséről, de nem igazán értettem belőle semmit. Most már tudom, hogy akkor a vezérlő különböző helyein gravitációs állóhullámok keletkeztek, amelyek a kiegyenlítést megzavarták. Az automatikus adatrögzítés szerint, bizonyos helyeken 8-10 g-s terhelés is kialakult. Ebből én nem sokat éreztem, sőt a hajó parancsnoka sem. Aki érezte, az nem tudott mozdulni sem, így a gépek a program szerint gyorsítottak. Aztán az ugrás előtti 100 % -os gyorsítás végleg felborította a kiegyenlítést. A gépész meg két társa 2000 g-t kapott, másik három pedig 500 - at. Mi négyen csak 5 -öt. De a látvány borzalmas volt. Az ülések tartói elgörbültek, a fél vezérlő rombadőlt. A véres pép mindent betakart, az elektronika azonnal leállt, de az ugrás nem. Szerencsére a központi vezérlés, mint utóbb kiderült, épségben megúszta a dolgot, így a lassítás, kis zökkenőkkel, lefutott. Négyen maradtunk épségben, de akkor még nem tudtuk, hogy megúsztuk e az egészet. A vészrendszer azonban működött, így gyorsan megtaláltak bennünket. Az egész hajót bepakolták egy szállító gyomrába és a Falconra szállították. Egy hónapig vizsgálták a roncsot és addig senkit nem engedtek el. Végül kiderült, hogy egy régebben összeszedett meteorit okozta a hibát, amely olyan szerencsétlen helyre szorult be, hogy csak akkor lehetett volna észrevenni, ha szétszedik a gravitációs generátort. Ennek ellenére Jack -nek bevonták az engedélyét és eljárást indítottak ellene. Mivel én csak utas voltam, engem felmentettek, de a többiek, akik életben maradtak, lehúznak egy pár évet. Az első gyanús jelnél le kellet volna állni, ez szabály. Mint utóbb kiderült, nyolc utat csináltak a hibás géppel. Hát ennyi. Nos Kevin tudsz ettől jobbat mondani, mert ahogy ismerlek, te meg a barátod ahol megjelentek, ott mindig történik valami -
- Nem. Mi nem a halál torkában voltunk, hanem a Gaffidon, de te burokban születtél. Tíz éve a Kolibri műszaki hibája, most meg ez, és a hajad szála se görbült meg - felelte Kevin.
- Szinte éreztem, hogy a gyönyörök világát előbb - utóbb fel fogjátok fedezni - kapcsolódott a beszélgetésbe Daniel Hugens, az első tiszt.
- Na ná - válaszolt Leonard - csak az volt a baj, hogy túl későn. Tíz évvel ezelőtt kellett volna, akkor jobban bírtuk a kiképzést - vigyorgott hozzá.
- Hajaj, már rég rossz, ha Leonard panaszkodik - tette hozzá Chan Cson Kim, a gépész.
- Nem panaszkodtam, csak megemlítettem a tényeket -
- No, mindegy. Azt hiszem az úton kapunk ízelítőt a Gaffidi kalandokból - szólt Fred.
- Azt remélem tudjátok, hogy hova megyünk? - váltott komolyra Robert.
- Persze - válaszolt Daniel - iker utunk lesz. Először egy lakatlan világra viszünk egy kisebb teleport szerelést, amit üzembe is kell helyezni. Valami kutatóállomás lesz ott, ha igaz. Eléggé a galaktika szélén van, a legközelebbi csillag ötvenegynéhány fényévnyire világít. Megnéztem a leírást, nem egy bizalomgerjesztő hely, légkör nincs, éjszaka hideg, nappal meleg, tiszta szikla az egész, szóval nem egy üdülőhely. A másik a trilogiták bolygója. Ez legalább olyan furcsa hely, mint Golen -
- Azért kérdem, mert épp hogy megérkeztem és senkivel nem tudtam beszélni -
- Mi is csak a programkiírásból tudjuk, szólni nem szólt még senki sem - felelte az első tiszt.
- Szóval nem könnyű utunk lesz - szögezte le Kim.
- Nem biztos, egy hónap alatt letudjuk mind a kettőt, csak az a kérdés, hogy hazajöhetünk e utána. Legutóbb is ültünk két hetet feleslegesen - vetette közbe Kevin.
- Majd holnap megtudjuk - vetett véget a témának a parancsnok.
Aztán kértek még egy kört, aminek már érződött a hatása. Kevinék részletesen kezdték volna mesélni a szexbolygói kalandjaikat, de valahogy nem igazán találtak érdeklődőt és így már nem is volt érdekes. A többiek inkább közömbös dolgokról disputáltak. Este tíz után aztán szétszéledt a társaság, mert másnaptól kezdődött a felkészülés a következő útra és mivel a hajót még indulás előtt át kellett venni, az elkövetkező egy hét kemény munkával kecsegtetett.
Folytatás - talán.