- Kietlen, zord vidék volt. Nem is értettem, hogy lehet itt élni.
A kormos sziklák közül szivárgó füst kesernyés íze mardosta torkomat. Lovam is érdeklődve sandított rám, vajon meghibbantam-e, hogy önszántamból ide vezettem. Két napja nem láttam az eget, nem szippantottam tiszta levegőt.
Otthon, a palotában, minden olyan egyszerűnek tűnt.
- Menj fiam, pusztítsd el a bestiát. Ott él a nyugati hegyekben. Öld meg, és fejed dicsfény övezi az idők végezetéig.
Ezt mondta a király… Aztán említette még az elrabolt hercegnőt, kinek szépsége leírhatatlan,
Meg a temérdek kincset. Bizalmasan megsúgta: tudja, hogy nem a pénzért teszem, és ezzel a tulajdonságommal fehér hollónak számítok a birodalomban.
- Miért én? – kérdeztem, s óvatosan belekortyoltam az olcsó borba, mit elém tolt. – Hisz most tértem vissza északról… Megöltem az óriást, pedig szerintem nem is volt emberevő. Végeztem egy boszorkával, két kobolddal és a háromfejű szörnnyel. Megsebesültem és nem aludtam ki magam hetek óta. Azt hiszem, beteg vagyok…
- Mert… - válaszolta a király szakállát vakargatva. – Helyén van a szíved, meg az eszed. A többi fényes páncélban pöffeszkedő piperkőc lovag, csak dísznek van. Talán oda sem találnának. Neked ez a feladat meg se kottyan. Két nap az út oda, egy fél nap alatt végzel, aztán jöhetsz is haza. Fizetni… sajnos ezúttal sem tudok, de ott a hírnév. Úgy is csak ez számit…
- És mi a bűne?
A király meghökkent.
- A bűne? Az, hogy él. Nem olyan, mint a normális lények, tehát veszélyes! Undorítóan néz ki, nincs joga élni.
Nem értettem egyet, de egy lovagnak nem szokása vitába szállni a királyával.
Felriadtam gondolataimból. Biztos voltam benne, hogy közel járok a sárkány lakhelyéhez. Nagy volt a füst, mindenfelé sárkány nyomok voltak a földön és ki is volt írva egy táblára.
Leszálltam a lovamról, hogy kigondoljam a haditervet.
Éjszaka volt. A hegyoromról lecsorgó láva fénye, vaskos deszkákból ácsolt kaput világított meg sejtelmesen.
Elhatároztam, hogy gyalogosan berontok. Hátráltam néhány lépést, aztán fogamat összeszorítva nekirohantam a kapunak. Bizonnyal betörtem volna, de előttem valaki kinyitotta.
Persze számítottam ilyen fortélyra. Oldalra vetődtem, pajzsommal védve magam, majd kardomat előre szegezve a sárkánynak ugrottam.
Nem védekezett csak ült és nagy szomorú szemeit valahová a csillagokra függesztette. Ordítoztam még egy ideig, kardomat suhogtatva az orra előtt, de rám se hederített.
- Hé Te! Ez így nem lesz jó. – kiáltottam rá. – Harcolj! Gyerünk!
Nem mozdult.
Nem ölhettem meg. Nem lett volna tisztességes.
A boszorkány bezzeg tudott harcolni. Négyszer változtatott békává, mire legyőztem.
Hadonásztam még kicsit, a tisztesség kedvéért, aztán eluntam.
Leültem mellé. Együtt bámultuk a csillagokat.
Sokáig ültünk csendben, aztán beszélgetni kezdtünk.
Elmondta, mennyire magányos és sivár az élete. Ha az emberek meglátják, ujjal mutogatnak rá, kinevetik, megdobálják. Azért kuksolt naphosszat ebben az undorító füstben, mert itt legalább nyugalomra lelt.
De a szíve mélyén, zöld rétekre, sűrű erdőkre vágyott.
Nagyon megkedveltem.
Együtt vacsoráztunk, és a régi időkről beszélgettünk. A hősökről, az igaz szerelemről, a tisztességről, barátságról.
Aztán megkért, hogy öljem meg. Tudtam, hogy nem tagadhatom meg a kérését.
Tisztességgel megverekedtünk. Nem adta olcsón az életét.
Súlyos sebekkel, megtépázott köpenyben, ütött-kopott páncélomban haza indultam.
A legnagyobb sebet a lelkemen ütötte. Tudtam, mostantól sivár és haszontalan lesz az életem.
A városban az emberek kinevették füstös, viharvert ruházatom, meg dobáltak, ujjal mutogattak rám.
Eszembe jutott, mit mondott a király: - Ritka vagy, mint a fehér holló…
- Tehát nem vagyok olyan, mint a normális emberek. Talán nincs is jogom élni.
Néztem az ostobán vigyorgó embertömeget, aztán döntöttem.
Elrejtőztem egy elhagyott sziklás vidéken. Ott tengettem nyomorúságos napjaim. A csillagok lettek társaim magányomban.
Nagyon hiányoztak a zöld mezők, a sűrű erdők.
A lovag nem egyedül érkezett.
Dalnokok hada kísérte, kik megénekelték minden mozdulatát.
A lovag azért jött, hogy megöljön. A király küldte.
Megértőn bólogattam és megkérdeztem, hogyan akar küzdeni.
- Nem küzdünk – mondta. - Ma már nem így megy. Először összebarátkozunk, azután hátba döflek. Érted?
Értettem.