Hitetlenül
Meséknek lidérce
járja az éjszakát.
Mondáknak vitéze
vár mélyén alszik már.
Jéghideg falvak
templomtalan terén,
holt csend tanyázik,
egy lámpás sem ég.
Didergő emberek
házakban gunnyasztva,
házisteneik
mécsénél szunnyadva,
nyugtalan álmukban
arctalan lény
kísért, majd nyomban
életre is kél:
-Az erdő felől jön...-
ahogy azt mondották
ráncos öreg szájak
remegve mormolták.
Babonás főzetek
füstjétől várták.
Magukat azoktól
hitték megóvják.
De jött,meg nem állt
a meg nem nevezett.
A kelő Holddal szállt,
futott, ki remegett
s hunyorgó ablakok
támlái mögött,
rémhistóriákban
ott alakot öltött:
-Úgy tartják este jár,
csillagtalan éjen
kertekbe férkőzik
barmot estebédel.
Szőrös teste undok...
a többiről meg
bizony mondom
jobb, ha nem tudtok.-
De, ahogy telt az idő
a meztelen képzet,
az állati vad lény,
az elmékben tenyészett
féktelen fantázma
kitisztult egészen.
Gúnyákba így bújt
-...és eljött közétek.-
Magára húzta hát
éjsötét ruháját.
Torz testére terítve
kételynek subáját,
holdfényben árnyékot
falakra így vetett,
s elevenné váltak
ősi tévképzetek.
Járta a vidéket
dermesztő szellőként
a jószágot vadító,
avart zizzentő rém
nyomában csak talány,
s hunyt kanóc csendje ül
pogányok asztalán.
AFL,
2010. január 4.