Senki sem tudja, hol születsz,
Hol kelsz útra, s hol pihensz meg!
Senki sem lát, mégis mindenki ismer.
Mindenkit kebledre ölelsz,
S lelkesedésed ránk remeg.
Mikor finoman símogatsz,
Hallkan súgod meg titkaid.
Egyedüli urad, az örök Isten.
S van ó, mikor riogatsz,
Mikor embernek fiait
Akaratlanul eltiprod,
S vele elpusztítod magad!
Szembeszállni veled, mond akkor: ki mer?
Mikor dühöngve megszidod
Azt is, ki utadba szalad.
Oly váratlanul megtorpansz!
Talán akkor megijedsz, félsz,
Vagy a sötét halál árnyéka illet?
Súlyod alatt összeroppansz,
És végül sírodba, így térsz.
2010.08.02 / Kelkheim