Harcom
-Csitt. -mondtam neki halkan, de határozottan, ahogy a rossz gyereknek szokás. Megegyeztünk, hogy jelenleg nem vagyok kíváncsi a szánalmas nyafogására.
Hetek óta csinálta ezt velem, hol csak csendben szomorkodott, hol szívettépően zokogott, de mindig úgy, hogy a lehető legnagyobb lelkifurdalást okozza nekem, amiért nem foglalkozom vele.
Egy este komolyan elbeszélgettünk, mert ez így nem mehetett tovább. Úgy tűnt, meg is értette, és egy darabig abbamaradtak a rohamok.
A harmadik napon aztán megint nem tudtam tőle aludni. Észrevétlenül sírdogált, de én éreztem, hogy nincs jól. Igyekeztem nem venni róla tudomást, kimásztam az ágyból és cigarettára gyújtottam. Magamban dohogtam: Miért nem képes egyszer és mindenkorra befejezni ezt az egészet? Miért engem büntet a nyomorúságáért? Közben tudtam, hogy ez megint csak a kezdet, holnap kegyetlen bosszút áll rajtam a nemtörődömségemért.
Igazam lett: a nappal vihar előtti, vészjósló csendben telt. Ingerült voltam és lehangolt, de igyekeztem felkészülni az újabb csatára. Mindig este támad, sötétben valahogy mindent másképp lát. Szürkületkor újra fellázadt ellenem, keményebben és fájóbban, mint valaha, és csak ordított és vádolt, zokogott és magát marcangolta.
Tudtam, keményebbnek kell lennem, megragadtam a grabancát és kegyetlen dolgokat vágtam a fejéhez, hogy szánalmas, gyenge és teljességgel életképtelen. Ő csak folytatta tovább.
Ekkor öntött el az eszeveszett, pokoli harag, amit eddig mindig csak írói túlkapásnak hittem, amit az egyszeri ember még csak elképzelni sem tud, toporzékoltam és őrjöngtem, mint a fogságba esett vadállat, és ekkor éreztem mást rajta először a fájdalmon és a bánaton kívül: félelmet.
Nem érdekelt. Elkaptam és a sarokba rugdostam, közben zokogva szidtam és megerőszakoltam. Végül elhallgatott.
Megkönnyebbülten rogytam a padlóra és sóhajtottam, azt hittem, nyertem. Aztán villámként hasított belém a felismerés:
Éppen most gyilkoltam meg -különös kegyetlenséggel- a tulajdon lelkemet.