Indián
A tavasz közeledtével lassan eltűnt a hó a hegyi ösvényekről. Csak a magasabb csúcsok hordták még kopott sipkájukat. Szelek portyáztak üvöltve a szirtek között, szeszélyes viharokat zúdítva a vidékre. Messze tűnt már a tél hűvös nyugalma, a tavasz üde szépsége pedig még váratott magára. A napok mégis ünnepélyes várakozással teltek a hegyekben. Közeledett az idő, mikor a nőstény farkasok világra hozzák kölykeik, mikor az őzek borjat szülnek, s medvebocs nedves orra, emlő után kutatva bökdösni kezdi anyja oldalát. Új élet sarjadt a szélvédett völgyekben, a titkos barlangok mélyén.
A sámán egy kopott medvebőrön térdelt, fejét lehorgasztva, mozdulatlanságba révedt testtel. Jó ideje hallgatta már, miről regél a szél. Nem kellett kimennie a kunyhóból, hogy megállapítsa, merről érkezik a vihar, mert az ajtónyílást elzáró, meg-meglebbenő ócska bőrtakaró mellet beosonó levegő, a messze keleten húzódó víztömeg sós, fűszeres ízét hozta magával.
Soha nem látta még az óceánt. Csak álmában, mikor madárként szárnyalt felette. Olyankor tisztán, látta a végtelen víztükör kékjét, mely a távolban összeforrt az éggel.
Összerezzent.
Hófehér, két varkocsba font hosszú hajában megzizzentek a sastollak.
Felemelt egy kopott agyag csészét és lassú kortyokkal kiitta belőle a zavaros folyadékot.
Nem tartott soká, míg a főzet szétáradt a vérében. Megbillent vele a kunyhó, a színek elmosódtak, s különös hangok szűrődtek át a falakon…
Az ifjúságára gondolt. Mikor még a musztángokat leste a hegyszorosban. Fülében dübörgött a kanyonban vágtató ménes patáinak hangja. Gyomrába a feszültség karmos keze mart.
A ráncos, fáradt ujjak ökölbe szorultak, s markában érezni vélte a lasszó durva kötelét...
Az emlékek úgy borították el, és sodorták magukkal, mint a tengerparton heverő száraz fatörzset az éhes hullámok.
A szél megint berontott a kunyhóba, és szeszélyesen belefújt a nyitott tűzhelybe. Nyomában, hangos lobbanással kelt életre a villódzó parázs felett szunnyadó tűz.
Az öregember nem mozdult, csak térdelt tovább görnyedten. Mindössze pergamenszerű szemhéjai emelkedtek meg kissé, látni engedve az alattuk rejtező, okosan fénylő barna szempárt.
Szinte gyermeki kíváncsisággal figyelte a narancsszín lángok táncát. Megnyalta vékony, repedezett ajkát, aztán óvatosan felemelkedett térdeplő helyzetéből, mintha attól tartana, hogy elijeszti a bátortalan lángnyelveket. Szertartásos mozdulattal, egy kis hímzett bőrzacskóból, finom port hintett a tűzbe. Szikrák záporoztak szerte, sistergő füst csapott a magasba, s tekergődzve töltötte meg a kunyhót valami kesernyés illattal. Az öregember lassan ingatni kezdte testét, fátyolos tekintettel bámulva az örvénylő füstöt. Szája résnyire nyílt, s torokhangon kántálni kezdett a Lakota sziúk ősi nyelvén. Jobb kezével széles kört írt le a tűzhely felett, jeleket rajzolva a füstbe, baljában közben meg-megrázott egy tökhéjból készített csörgődobot. Egyre gyorsultak a mozdulatok, s az öregember karjára erősített, bőrszíjakba fűzött sastollak már zúgva hasították a levegőt.
A kunyhó falai meggörbültek, majd elenyésztek hirtelen.
A sámán behunyta a szemét.
Jeges szél csapta arcon.
- Itt az idő – mondták a szellemek…
Sötét fellegeket sodort a vihar a sziklás hegyek fölé. A fákat, cserjéket vad szél tépázta. Ember, állat egyaránt menedékbe húzódott. Tomboló vihar száguldott a sötét kanyonokban. Kicsavart, megcsonkított fák maradtak nyomában.
A hatalmas sast mindez cseppet sem zavarta. Végtelen nyugalommal vívta kilátástalannak tűnő harcát az orkánnal. Néha csak egy hajszálnyira kerülte el az éles szirteket, mégis erejét megfeszítve küzdött tovább, mágikus erőtől hajtva, dacolva a halálos veszéllyel.
A szél megelégelte, hogy szembeszegülnek hatalmával. Sziszegve csapott le a madárra. Bömbölve ragadta el és egy kékesen fénylő, meredek sziklafal felé sodorta. A sas élesen felrikoltott, mintha csatakiáltással hívná párbajra a vihart, kitárta erős szárnyait, és siklani kezdett a szél hátán a hegyoldal felé. Az utolsó pillanatban aztán irányt változtatott, és a szél útját álló szirt keltette légáramlatot kihasználva, meredeken felfelé vágott. A kifeszített evezőtollak sziszegve hasítottak az örvénylő levegőbe. Tekintete meg sem rebbent az alig pár lábnyira elszáguldó kövek láttán.
Néhány pillanat múlva már biztonságban volt. Hagyta, hogy a szél messze elsodorja a hegyektől, a végtelen füves pusztaság, a préri fölé. Szemei egykedvűen fürkészték az alant elterülő vidéket. Megint rikoltott. Hangja magányosan szállt a síkság felett.
Fordult. Valamit keresett. Aztán mozgás vonta magára figyelmét. Egy fiatal farkas rohant odalent. Csaholva, acsarkodva futott, néha megtorpanva körbeperdült fogait kivillantva, mintha a vihart hajszolná. Szokatlanul világos, szürke bundája megvillant még néhányszor, aztán a félhomály elrejtette a sas éles szeme elől…
Tom Moor, kirontott a kis házból. A szél kitépte a kezéből az ajtót és olyan erővel vágta be, hogy a rozoga épület beleremegett. A férfi végigsietett a verandán, ki a ház előtt parkoló öreg furgonig. Nekivetette hátát a kocsi oldalának, és felnézett az égre. Hideg vízcseppek csaptak arcába lehűtve kissé lüktető homlokát. Nagyokat szippantott a levegőből. Végre... Úgy érezte, ha csak egy percig marad még a házban, megfullad. Idegesen kotorászott dzsekije zsebében, cigarettát húzott elő és remegő kézzel próbálta meggyújtani. Az öngyújtó reménytelenül kattogott. Végül erőtlen lángnyelv lobbant fel, de a szél már el is sodorta magával. A férfi megpróbálta még néhányszor, végül megunta és elhajította a haszontalan szerszámot.
Megint felpillantott a felhőkre. Egy nagy madarat látott a magasban, amint erőlködve birkózik a viharral.
- Ostoba madár… - gondolta. - Bolond vidék ez. Bolond ez a lány is, hogy idejött megszülni a gyereket az anyja házába, ebbe a nyomorult indián faluba. Órák óta vajúdik. Az orvos nem jön. Persze neki több esze van annál, mintsem kocsiba üljön ilyen időben egy indián poronty kedvéért.
Az eső most zuhogni kezdett, és Tom nyakát behúzva rohant vissza a házhoz. A verandára érve kitörölte arcából a vízcseppeket, felnézett és hátrahőkölt. Egy idős indián férfi áll előtte, díszes, bőrből varrott öltözékben, fehér hajában sastollakkal. Mintha egy történelemkönyvből lépett volna elő.
- Hát maga honnan pottyant ide? – nyögte ki végre Tom.
A büszketartású indián szúrós tekintettel vette szemügyre Tomot, aztán elfordult és kifelé figyelt az esőbe, mintha várna valakire.
Tom, követte az indián tekintetét, s megrökönyödve vette észre az úton feléjük ügető farkast. A farkas megtett még néhány métert, tocsogva a vízben, aztán lihegve megállt. Torkából gőzölögve tört fel a levegő.
Tom az indiánra pillantott, majd megint az útra. Most lepődött meg igazán. Hiába erőltette a szemét semmit sem látott. Az út üres volt.
Mondani akart valamit, de az indián megelőzte.
- Megjött a fiad – szólt mélyen zengő hangon.
Az eső, mint egy varázsütésre elállt. Néhány kövér csepp lehullott még koppanva, a későn jövők sietős izgalmával, aztán csend lett. Hirtelen elült a szél is, mintha szégyellné tetteit.
Egy ideig semmi nesz nem hallatszott, azaz valami mégis. Alig hallhatóan felsírt egy gyermek a házban.
A vihar tovább vonult. Ragyogó napfény ömlött végig a hegyeken. Kövér vízcseppek szikráztak a fák ágain, az ereszeken. Előóvakodtak a madarak is. Hamarosan vidám csivitelés töltötte meg a völgyet. Az ítéletidőre már csak a feldúlt táj emlékeztetett.
Tom cigarettára gyújtott a verandán. Emelkedett hangulatban, fújta a füstöt.
- Benjamin Moor… - ízlelgette a nevet. – A nagyapám után – magyarázta az indiánnak.
Az öregember nem válaszolt. Valami apró, bőrből varrott zsákot halászott elő, és egy kis gyűrűformára sodort hajtincset rejtett bele.
- Idejövet… fiatal farkast láttam.
Halkan mondta ezt, mintha csak magának jegyezné meg. – Rendes név is kell a fiúnak, mert sziú anya hozta a világra, népe ősi földjén…
Összehúzta a bőrszíjat a talizmánzacskó száján, és az ég felé emelte.
- Legyen övé a farkas bátorsága, a medve ereje, a sas méltósága! – emelte fel a hangját.
- Vihart űző Szürkefarkas… ezt a nevet viselje majd, míg csak e földet tiszteli!
A pazarul berendezett iroda erkélyéről páratlan kilátás nyílott a városra. Bár maga a terasz kissé szokatlan volt az ilyen üvegtornyokon, mint amilyen a Moor irodaház is volt. Tiltakoztak is a tervezők eleget, de a cégvezetője ebből nem engedett. A terasz megépült és menedéke lett, az egyetlen hely, ahol senki nem merte megzavarni.
Szigorú arcú titkárnő lépett be az irodába. Feldúltan nézett körül, de sehol nem látta főnökét.
Az asztalon követelőzőn csörgött a telefon, és a számítógép monitorján is türelmetlenül villogott a hívásra figyelmeztető jelzés.
A nő nagyot sóhajtott és a terasz felé indult. Borzasztó tériszonytól szenvedett.
Nagyot nyelt, mielőtt kilépett az ajtón, aztán azonnal szorosan a falhoz lapult.
A terasz, első pillantásra üresnek tűnt, de aztán meglátta a férfit, amint a korláton ül, hátát a falnak vetve lehunyt szemmel, a húsz emelet mélység felett.
- Ben… - nyögte halkan a nő, és igyekezett beolvadni a falba. – Ben… - nyöszörögte újra kétségbeesetten, s közben ismét megfogadta, hogy felmond.
Ben óvatosan lepillantott az alatta tátongó mélységbe. Hosszú haja arcát csépelte a szélben. Percek óta mozdulni sem tudott. Ujjait, miket a szikla vékony repedésébe vájt, fájdalom hasogatta. Bal lábával ugyan talált némi támaszt, de tudta, már nem bírja sokáig tartani magát.
Nyakát tekergetve leste a meredek sziklát, hátha felfedez egy rést, vagy apró kiszögelést, hogy tovább mászhasson felfelé. Hiába. Egyetlen kapaszkodót sem látott. Most először fordult meg a fejében, hogy vissza kellene fordulnia, de gyorsan el is hessegette a gondolatot.
A nap lomhán átkapaszkodott a szürke hegygerinc felett. Sugarai álmosan siklottak végig a völgy túlsó oldalán tornyosuló, csaknem függőleges hegyoldalon. Vörös fény ömlött le a kőfalon, felfedve a legapróbb egyenetlenségeket is. A kölyök feszülten figyelt. Izgalmában még az ujjait égető fájdalomról is elfeledkezett. Egyszerre megpillantott valamit. Egy apró redőt a hegy sima arcán. Jó méternyire tőle vékonyka repedés futott ferdén felfelé.
A fiú nem tétovázott. Elrugaszkodott és oldalra vetődött. Ujjai acélkapocsként martak a hasadékba. Bal karja lecsúszott, de jobbjával fogódzkodóra lelt. Így függött egy ideig az alatta tátongó, mélység felett. Aztán lábait beékelte a résbe és már is stabilan tartotta magát. Lassan kifújta a levegőt, és várt egy kicsit, hogy szívverése lecsillapodjon. Felpillantott az orom felé.
- Talán hatvan láb még. Innen már gyerekjáték lesz – mosolyodott el.
Még jó órába tellett, míg felért.
Behunyt szemmel, fejét hátrahajtva ült, lábait a szédítő mélység felett lógatva. Haja meg-meglebbent, finoman simogatva homlokát. Hallgatta a szelet, beszívta illatát. A szél elhozta a végtelen préri porát. Zúgásába vegyült a vonuló bölények patáinak robaja, a borjak bőgése. Valahol a magasban sas vijjogott élesen…
…A hangokat ki tudta rekeszteni elméjéből, orrába nem hatolt a város szélén álló gumigyár kéményéből felszálló maró füst sem, de mindig megérezte, ha figyelik.
Mintha álomból ébredne, kinyitotta szemeit. Lassan megfogta a korlátot, amin kucorgott.
Előrehajolva lepillantott az autókkal zsúfolt utcákra. Csikorogva, dudálva lüktettek a város gőzölgő erei. Az irodaházak falaira nehéz füstpára tapadt.
A férfi szomorúan nézte titkárnője arcát, mi hol lilás, hol bíbor színt öltött a szemközti toronyház falán pompázó neonreklám fényében.
- Be kellene jönnie Ben – rebegte az asszony alig érthetően. Kitágult szemei, üvegesen meredtek a férfire. Csontos ujjai görcsösen markolták az ajtófélfát.
- Öt perc múlva kezdődik az igazgatósági ülés. Délben ebéd a polgármesterrel. Négykor találkozó az ügyvédjével, és hatra megbeszélés a Sanders acél, kereskedelmi igazgatójával…
A titkárnő mindezt egy levegővel hadarta el.
- Öt perc múlva megint fájni fog a fejem - gondolta. – délben már szédülök, és négykor…
Elhessegette magától a gondolatot.
A lány, aki mellett ült, túl volt jó néhány pohár pezsgőn. Elmélyülten magyarázott, élvezettel sütkérezve a hallgatóság figyelmében.
Egy ideje együtt voltak.
- Az a lakás tényleg gyönyörű, és állati jó helyen van, de képzeljétek el azokat a ronda füstös rudakat a mennyezeten… és az ócska bőrök a falakon…
…A padló azonos a földdel… - A sámán a fiú szemébe nézett. A tűzhelyről most levette a kopott cserépedényt. Két ujjával belenyúlt. – A sátorrudak a szellemvilágba vezető ösvényt jelentik.
Lehajolt, és a kisfiú mellére két jelet rajzolt.
A borító… maga az ég.
Ben felállt a lány mellől.
Nevettek. Ügyet sem vetettek rá.
A bárhoz ment és hanyatt dőlve nekitámaszkodott a pultnak.
- Adj még egy whiskyt kölyök – vetette oda a mixer fiúnak.
A lány kipirult arccal, kacagott.
- És ez még semmi. Képzeljétek el! Van egy kupac föld is a padlón. Ben azt mondja az… az…
Hangja kacagásba fulladt.
Ben a poharába bámult.
- Oltár… - suttogta maga elé és megint megjelent előtte a sámán alakja.
Megszédült, levert néhány poharat.
Úgy érezte, mindjárt felrobban a koponyája. A fejére szorította a tenyerét. A whisky végre hatni kezdett.
Zsibbadtan bámulta a többieket. Ahogy vihogtak, kivillantak a fogaik. Nyál fröcsögött a szájukból. Hangjuk éles, fülsértő nyerítésnek tűnt.
Érezte, amint izmai görcsösen megfeszülnek, fogai vicsorítva összeszorulnak. Ajkai felhúzódnak ínyéről. Elképzelte, hogy közéjük ront hörögve... mint egy farkas…
Elájult.
Hóvihar tombolt. A kocsi ablaktörlője hiába küzdött a hóeséssel.
Ben agya tompán érzékelte a külvilágot. Gépiesen vezetett. Jó ideje fogalma sem volt merre jár.
- Orvosok… - gondolta – sarlatán mind! Gőzük sincs mi bajom.
Megint szédülni kezdett. Szeme előtt összefolyt az út.
Fém csikorgott élesen. Pörögni kezdett, aztán felrobbant a világ.
A szélvédő helyén mászott ki a kocsiból. Feküdt egy kicsit várva, hogy meghaljon, de nem történt semmi. A hideg magához térítette. Felült és megpróbált rájönni hol is lehet. A sziklák, a szerpentin mind nagyon ismerősnek tűnt. Úgy tíz mérföldre volt a falutól, ahol született, s ahol anyja várta.
Talpra kecmergett. Nézte a kocsi égnek meredő kerekeit.
- Ezzel ugyan nem jutok haza. – gondolta keserűen. - Az út néptelen aligha vetődik erre valaki reggelig ilyen időben.
Aztán eszébe jutott, hogy van egy gyalogösvény, mely átvezet a hegygerincen, arra alig három mérföld a falu. Éles szeme már fel is fedezte a hasadékot a sziklák közt. Előráncigálta kabátját a kocsiból, és térdig gázolva a hóban nekivágott a hegyi útnak.
Hamar rájött, ereje nem a régi. A mély hóban minden lépés nehezebb lett.
Csak ment előre vacogva a hidegtől, míg bírta erővel.
Aztán elterült a hóban…
Elült a szél, s a felhők mögül kibukkant a hold keskeny sarlója. Delejes fénnyel szikráztak fel a hóval borított hegyek.
A Fehér sziklák völgyében, hol a lakota harcosok szellemei tanyáztak, sebesült farkas vánszorgott. Botladozva kapaszkodott felfelé a kövek közt, két egymásnak dőlt szikla felé melyek tövében barlangnyílást rejtettek a bokrok. Zihálva préselte át magát a sűrű cserjéken.
A koromsötét barlangba érve megállt. Fejét felemelve szimatolt a levegőbe, hogy meggyőződjön róla egyedül van-e. A barlang mélyén fakadó patak csobogó hangja hallatszott. A farkas, éles hallására hagyatkozva, óvatosan lépegetett előre, majd a földre ereszkedve belekortyolt a friss vízbe. Kissé erőre kapott. Reszketve lába állt és a patakon átgázolva beljebb ment a barlangba. Egy mélyedésbe húzódott. Nyögve leheveredett, s fejét mellső lábaira hajtva elaludt.
A füst, állatbőr és gyógynövények ismerős illatára ébredt. Valaki, gyógyteával teli csészét emelt cserepes ajkához. Kellemes meleg áradt szét testében.
Ahogy látása tisztult felismerte a tárgyakat maga körül, a helyet, ahol feküdt.
- Rossz bőrben vagy fiam. Csak egy hóbortos városlakó vág neki ilyenkor a hegyeknek.
A rekedtes öreg hang zene volt Ben fülének.
- Fehérsas – nyögte erőtlenül.
Az indián, mellé lépett, s Ben úgy látta az öreg semmit nem változott, mióta utoljára találkoztak.
- Legalább húsz éve… - gondolta.
Később, mikor már a tűz mellett üldögéltek, Ben a betegségéről beszélt a sámánnak.
Az öreg pipára gyújtott. Szertartásosan eregette a füstöt, s közben a tűzbe bámult.
Sokáig hallgatott. Ben már azt gondolta nem is fog válaszolni.
A parázs pattogni kezdett, s egy izzó fadarab hullott a padlóra füstölögve.
Az öreg komótosan érte nyúlt és visszaejtette a tűzhelybe.
- Az orvosok – nézett most Ben szemébe a sámán – Benjamin Moort akarják meggyógyítani, pedig Szürkefarkas beteg…
- Akkor segíts rajtam, kérlek!
A sámán nagy gonddal tisztogatni kezdte a pipáját.
- Nem jó az, ha egy férfinak nincsen pipája… - csóválta meg ősz fejét – Harmincnál is több telet értél meg, neked még sincs. Keresd meg a bányát! Készíts magadnak pipát. Ha helyre áll a béke a szívedben a tested is meggyógyul majd...
A faluban állni látszott az idő. Ezt Ben minden alkalommal megállapította, valahányszor visszatért ide. A kis házak álmosan pislogtak vastag hóbundájuk alól. Csak pár kölyök játszott a hóban, kíváncsi tekintettel lesve az ismeretlen vándort.
Ben elcsigázva, átfagyva, csurom vizes cipőben lépett be anyja házába.
A sütemény, gyógytea és a rajongó szeretet, amivel fogadták, egykettőre feledtette vele az út megpróbáltatásait.
- Lerobbant a kocsim – mesélte később édesanyjának, jótékonyan elferdítve kissé a történetet – Ráadásul eltévedtem a hágón. Nagy szerencse, hogy Fehérsas rám lelt. Nála vészeltem át a vihart.
Édesanyja két tenyere közé fogta Ben kezét, és megcsókolta.
- Megköszönöm neki, hogy vigyázott rád fiam. Viszek fel ajándékokat majd a Medvesziklához. Tudod, mindig ott szeretett üldögélni… Ezért temettük oda, ősszel, mikor elment tőlünk… Onnan jól látni a prérit, a vándorló bölényeket.
Vihartűző Szürkefarkas, lovát kantáron vezetve bandukolt az ösvényen a Medveszikla felé. Vállig érő hajában sas tollak díszelegtek. Egyszerű ruhát viselt, a Lakota sziúk ősi viseletét.
Nyakában orvosságos zacskó függött. Oldalán, tarisznya néhány ajándékkal, melyeket a sámánnak szánt. Közeledtére, szirtisas röppent fel a sziklák közül. Hatalmas szárnyai suhogva emelték a magasba. Leírt egy kört a hegyorom felett vitorlázva, aztán elrepült a tenger felé. Az indián követte tekintetével, míg csak el nem nyelte az égbolt kékje.
Emlékezett.
A sámán elhozta egyszer ide az ifjakat.
- A földünk tele van jelekkel… - mondta akkor nekik – Jelzések, útbaigazítások, mind-mind az utat mutatják. Ezek a jelek vezetnek el a bányához, hol a pipakészítéshez szükséges követ találjátok. Avatatlan szemeknek láthatatlanok. Nektek kell meglelnetek őket!
Hunyorogva nézett a fiúkra, s ők tudták, hogy egy ilyen jelet kellene látniuk most, de hiába meresztették a szemüket, semmilyen titkos jelzést nem láttak.
A sámán nem mondott többet, akár hogy is faggatták. Leült egy sziklára és énekelni kezdett egy régi dalt.
Szürkefarkas kikötötte a lovát egy cserjéhez, és leült a Medveszikla tövébe. Lehunyt szemmel kutatott emlékezetében. Lassan eszébe jutott a dal szövege. Énekelni kezdett.
Mikor befejezte a dalt, elmosolyodott. Kelet felé fordult, és meglátta az első jelet, mit a dal szövege rejtett.