Fáztam. Életemben először igazán fáztam. Furcsa, groteszk érzés volt, ahogy odakint tombolt a hőség s én mégsem éreztem mást csak a nem létező hideget. A félelem jeges vasmarka újra meg újra fojtogatni kezdett. Ahogy hallgattam a kinti embertömeg üdvrivalgását rádöbbentem, hogy már elfogadtam a végzetem. A küzdeni akarás semmivé foszlott, csak a dermesztő érzés maradt. Nem így képzeltem el korábban, de talán jobb is így. Semmi értelme nem lett volna küzdeni a megmásíthatatlan ellen, mindennek úgy kell történnie, ahogy Az diktálja.
Fény villant be a silány deszkaajtó repedésein keresztül s a szemembe vágott. Félig vakon kaptam félre a fejem. Épp időben fordultam vissza a repedés felé, hogy lássam, amint a Gyilkos odalép a bátyám mellé s végez vele. Ekkor értettem csak meg igazán a bátyám szavait, melyekkel a Harcosoktól védett, ekkor tudatosodott csak bennem, hogy már csak pár pillanat választ el a Végtől. A Végtől, amire egész életemben vártam, amiért küzdöttem eddig minden pillanatban, és aminek bűvöletében éltem le egész életem. A Végtől, amit kerestem, és amit csak akkor ismertem fel, mikor itt állt, közvetlenül előttem. Bizonyosság töltött el, megmagyarázhatatlan, de teljes bizonyosság. Már nem éreztem a hideget.
Az ajtórésen keresztül láttam, ahogy a Gyilkos hideg tekintete egyenesen felém villant. Testem forróság öntötte el, izmaim kitörésre készen feszültek meg. Végre újra éreztem a tagjaimban rejtőző erőt. Mélyeket lélegeztem a levegőből arra gondolván, hogy ezek talán az utolsó lélegzeteim s elmormoltam az egyetlen imádságfélét, amit anyámnak sikerült ostoba fejembe vernie. Készen álltam az utolsó harcra.
Az ajtó hangos csattanással kitárult s én feszülő izmainak engedvén emberfeletti gyorsasággal és lendülettel törtem elő. A tér közepén egyetlen ember állt, díszes ruhába öltözött fiatal férfi, a Gyilkos. Bal kezéről véres kendő lógott, tanúsítván, hogy bátyám nem adta könnyen halálát. A másik kezében tartott nevetségesen törékenynek tűnő dárdáról még csöpögött az ellenfelek bíbor vére. A testvérem és a barátaim vére. Agyam vörös ködként öntötte el a düh s a közönség ujjongását meg sem hallva száguldottam a pimaszul gúnyolódó Gyilkos felé. A szemem sarkából több Harcost is észrevettem, fegyvereikkel hadonásztak felém és érthetetlen nyelvükön kiabáltak valamit, de ők nem számítottak. Csak a Gyilkos létezett, csak Ő meg Én.
A világ megszűnt létezni.
Tudtam, hogy képes vagyok rá, tudtam, hogy képesnek kell lennem rá, mert meg kell bosszulnom a halálukat. Én voltam az utolsó lehetőség, az utolsó esély, hogy megmutassa ennek az elbizakodott suhancnak milyenek is az igazi harcosok. Harminc méter választott el minket, amikor észrevettem rajta a félelmet. Ki tudja mi suhanhatott át az agyán, csak egy pillanat volt, csak egy pillantás, csak egy rezzenés, de a csontjaimban éreztem, hogy ezt a csatát én fogom megnyerni. Alig pár méter választhatott el minket, mikor jobb keze villámgyors mozdulatával felém fordított hitvány fegyverét. Éles penge volt, veszélyes fegyver, de nem féltem tőle. Nem féltem senkitől s semmitől. A hideg immáron mindörökre tovatűnt tagjaimból. Hatalmas s legyőzhetetlen voltam. Halott testvérem szelleme erőt adott nekem. Fegyveremet egyenesen a szíve felé fordítva rontottam rá minden erőmet beleadva az első rohamba. A Gyilkos mintha csak játszana velem oldalra perdült, mint már annyiszor korábban, a testvérem és társaim ellen vívott harcban, mikor a magam fajta, bolondnak tartott ellenfelek ellen küzdött, de én számítottam a mozdulatára. Az utolsó pillanatban, mikor félrevetette magát egy hirtelen, villámgyors mozdulattal utánakaptam s teljes lendületemet beleadva oldalba szúrtam. A döfés teljesen felöklelte, szemei kidülledtek, hitetlenkedve nézett rám. Jobb kezével nevetségesen erőtlen mozdulatot tett felém, de kitérvén fegyvere elől földre dobtam, majd újra belédöftem. Tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, de hiába várt könyörületet tőlem. Minden maradék erőmet összeszedve egyetlen mozdulattal az aréna falához dobtam. Feje az ütközéskor lebicsaklott, mire földet ért már halott volt.
Ahogy álltam ott lihegve, a hulla felé nézve észrevettem, hogy az aréna mennydörgésnél is hangosabb ricsaja semmivé foszlott. Egyetlen pisszenést sem lehetett hallani, az emberek döbbenten ültek a helyükön, mint megannyi, a legkisebb mozdulattól is félő, néma bábú. Kisvártatva valahonnan messziről, az egyik leghátsó szék felől egy bátortalan taps hallatszott, majd egyre többen s többen csatlakoztak hozzá. A rendszertelen zaj pár pillanat alatt dübörgő vastapssá változott.
Elegánsan fejet hajtottam előttük jól megmutatván véres szarvaimat, majd a halott matadorra s bénultan álló társaira nem is nézve csendesen ballagni kezdtem istállóm felé.