ÁLMOD
Arcod vér itatja át, lüktető bíbor,
agyad rátapad burkára, s édes vágy kérges bőre csikorog füledben,
míg érthetetlen sóhaj ólomsúlyát ringatod
a sötét árny szemhéjad hullámán lovagol,
enni kér
Nyugalmát feladja a vad képzelet, s tépett menedéke
szárnyaló, ködbe vesző sziklacsúcsok közelébe ér
igét mormol a szél, kőbe vési igazát,
üres testek remegését féli,
így hazudik az Életért
Hallod az Éden színes zaját, nektár nyelve simogat
feloldja a test porát, fényben úszik a pillanat
a gondolat túl nehéz, kiszakad a térből,
s tócsát rajzol az Időre
abban mossa Teremtő kezét
Zongora húrjain táncol az Élet, haragját hamuba leheli
zenéjében fürdik a Valóság, gyötri a végtelen határait,
s a Rend énekét senki sem hallja, káosz öleli a Teret
s míg az értelem keresi magvát, múltba néz a görbült jövő,
keserű kincsét mutogatja
A tükör, mely te magad vagy megszólítja tükörképedet,
s feltárja a végső igazságot előtted...
álmodban álmodsz, így álomra ébredsz
s megriadva újra álmodod, hogy ébredsz
a tükör már nem te vagy, egy csapdára ébredsz
Már semmit sem értesz, mindent elfeledsz és ébredsz
A szem kinyílik, parázslik a gondolat,
látja magát a ködbe veszni,
csak az érzés marad.