Skócia. Szememet végigjáratom a felföld lankáin, a szél belekap hajamba, kabátom alig áll ellen a hideg fuvallatnak. A rendező ismét újraindította a jelenetet, mint már annyiszor, mondván: ezen még csiszolnunk kell. Tehát nincs más dolgom, mint levenni magamról a kabátot, és egy szál fehér ruhámban lerohanni a domboldalról. Legalább tizedszer próbáltuk már felvenni a jelenetet, de valami mindig közbeszólt. Eleinte az időjárás, túl fénytelen volt a táj, aztán a technika ördöge fricskázott az operatőr orrára, akadtak rossz beállítások, a rendező forgatás közben jött rá, hogy nem jó az eddigi környezet, utolsó kifogása pedig az volt, hogy nem szaladok le elég könnyedén. Na igen. Gondolom, ő se lenne képes légies mozgásra öt fokban, ilyen leheletvékony ruhában, tűsarkú cipőbe bújtatott lábait nem tudná finoman végigvinni a csúszós, iszamós füvön. De én megkísérlem a lehetetlent; a legkönnyedebb mozgásommal leszaladok ezen a nyamvadt domboldalon, egészen a romos kastélyig, ahol riadtan a falhoz simulok, és várom, mikor érnek be az üldözőim. Marhaság.
Amint elindulnék lefelé, megint esni kezd. Mondhatom, nem örülök a dolognak, Sanyi, a rendező viszont repes a boldogságtól, hogy milyen látványos lesz így a jelenet. Nesze neked angyali könnyedség.
Végre-valahára rögzítettük a menekülés külső felvételeit. Kicsit leülünk kávézni, jólesik ebben a zord időben egy kis melegség a torkomnak. Aprókat kortyolok a meleg italból, lehunyt szemmel élvezem, ahogy a nedű lefolyik a torkomon. A meghitt pillanatot Sanyi idegesítő hangja töri meg.
-Gyerünk, gyerekek, gyerünk! Nem érünk rá lusztálkodni! Vár a munka, egy-kettő!
Reszelős, vékony hangján kiabál, tapsikol a kezeivel, és úgy rendezkedik, mintha ő lenne az Atyaúristen. Én azért is ülve maradok, tagjaim mintha ólomból lennének.
-Kezdjük a titkosz kamra jeleneteit – folytatja fontoskodva, majd rám mered, és sipítozva folytatja, immár csakis nekem sopánkodva:
-Édesz, drága kiszasszonyom! Mit üldögélsz itt, he!? Emeld aszt a formász popódat, ész irány a kínzókamra!
Beszédhibás szavai hallatán most is, mint annyiszor, Tolkien Gollamja jut eszembe, mosolyomat a hűlőfélben lévő pohár mögé rejtem. Minden igyekezetem ellenére Sanyi észreveszi a vigyort az arcomon. Immáron csípőre tett kézzel áll előttem. Feje egyre vörösebb, cigitől karcsú arca mérgesen püffed fel, és én már tudom, mi következik. „Fedezékbe! Robban a pöfetegbomba!” – szól a riadó, de csak a fejemben.
-Hát jó, kedvesz, nekem így isz jó! – kiált dühösen. –Büdösz a munka, mi? Rendben van, pihengessz cak, pihengessz, de figyelmeztetlek, ha a kamrajelenetet nem tudjuk felvenni elszőre, cökkentem a gázidat! Ehhez tartszd magad! Holnapig ne isz lásszalak!
Sértődötten sarkon fordul.
-Fiúk, vesszük a párbaj jelenetet! – integet nőies mozdulataival a többiek felé.
Hát, ezt egész simán megúsztam. A kávém is kihűlt, most már lássuk azt a kínzókamrát.
Alászállok. Bár ez nem a Pokol, mégis különös borzadály futkos a gerincemen, miközben az ódon vár kazamatarendszerében lépegetek. Csizmám kopogását mindenfelől hallom. A fáklya fénye nem sokat segít a látásban, inkább vakít, semmint világot ad. Az öreg mennyezetről apró kavicsok hullnak alá, kezemmel seprem ki a hajamból. Átkozottak, pont ilyenkor kell fölöttem trappolni!? Tisztogatás után a fejem ismét menetirányba fordítom. Nagyot hibáztam. A folyosó kanyarulatában szívem megugrik, vele együtt én is. Megcsúszom. Megpróbálom visszaszerezni az egyensúlyomat. Sikerül is, amint földet értem. A fáklya ott serceg mellettem a földön, én a falat bámulom, ahonnan visszanéz rám üreges szemeivel egy csontváz. Félig a falba van ágyazódva, néhol a láncai is előkandikálnak az évszázados mocsokból.
Figyelmeztettek, hogy mindenre készüljek fel, de erre nem számítottam. Nagy ívben kikerülöm új ismerősömet, nehogy bármivel is megzavarjam nem létező nyugalmát, majd végre eljutok célomhoz.
Őrjítő látvány. A falakon láncok lógnak mindenfelé, végükön különböző nagyságú gyűrűkkel. Középen egy nagydarab famonstrum, mai szemmel leginkább gyúródeszkára emlékeztet, és azt hiszem, ezzel a hasonlattal nagyon is közel járok az igazsághoz. Főként, mivel a többé-kevésbé rozoga lábakon álló alkalmatosság két végén akad egy-egy szerkezet, ami minden bizonnyal a body-building kifejlődését hivatott elősegíteni. Inkább nem gondolok bele, hogyan is…
Figyelmemet megragadja az egyik gyűrű-együttes. Jó állapotúnak tűnik. Megtisztították, tehát minden bizonnyal ez az a kellék, aminek karmai között raboskodnom kell. Finoman végigsimítok a fémen, mely több száz nyakat ölelhetett már körül. Érintése jéghideg, talán hidegebb is, mint azt a hely hőmérséklete megkívánná. Megfogom, két kézzel szétfeszítem, hogy a nyakamra illesszem.
Szenvedés. Kín. Verejték. Ürülék.
Az elmúlás és a rothadás bűze lengi be az alacsony termet.
Hideg.
A fém hidegen öleli át tagjaim. De legalább érzem. Végre magamhoz tértem, bár keserves az ébredés.
Megkínzott testem tehetetlenül lóg a béklyók szorításában, ruha szinte már egyáltalán nem fed. Valaki megragadja hajamat, és hátrarántja kába fejem. A kínzómester röhög az arcomba, foghíja között kiáramlik bűzös lehelete.
-Valld be minden bűnödet, boszorkány!
Ránézek, majd mosolyt erőltetek férfiököl által megkínzott arcomra.
-Egyetlen bűnöm, hogy…- mellkasom rázkódni kezd, szörnyűséges fájdalom közepette köhögök, szájam szegletéből vér szivárog elő. –Egyetlen bűnöm, hogy szerettem… tiszta szívemből…
-Egen? Azt elhiszem, hogy szerettél. Többet is, mint kellett volna, de nem a szíveddel, hanem ezzel itt! – és kérges kezével a lábam közé nyúl. –Majd én is megszeretgetlek kicsit!
Állatiasan hörög, ahogy nadrágját oldja, majd szétfeszíti lábaim, és…
Végre sikerül elhajítanom magamtól az eszközt, fájdalom hasít a lábaim közé, kapkodom a levegőt, és egyetlen vágyam, hogy kijussak innen. Már arra sem ügyelek, hogy a jó öreg Samut kikerüljem a kanyarban, vakon futok, könnyek vonnak fátylat amúgy is sötétet kutató szemeim elé.
Az átélt események hatására szeretnék minél messzebb kerülni ettől a helytől. Megkeresem a helikopter pilótáját, és megkérem, mit kérem, ráparancsolok, hogy vigyen be a legközelebbi városba. Nem érti izgatottságomat, rám néz, majd szó nélkül elindul a gép felé. Bizonyára azt gondolja, hogy ez amolyan művészi allűr, ami hébe-hóba rájön a színészekre. Meghagyom ebben a hitében.
Az utcákon sétálgatok céltalanul. Egyik sarok után egy templomnak tűnő építmény hatalmasodik elém. Komor bájával azonnal megragad. Belépek. Lépteim kopognak a márványlapokon. A hatalmas belső térben polcok magasodnak mindenfelé, könyvekkel telepakolva. A könyvtáros segítségemre siet. Észre se veszem, és már egy halom olvasnivaló tornyosul előttem, melyek egytől-egyig a kastély történetét, legendáit taglalják. Némelyik nyelvezete régies, nehezemre esik átrágnom magam rajtuk, de az egyik különös figyelmet érdemel.
Forgatásunk helyszíne a Hét Domb Bástyája. Beszédes név. Lássuk csak, ennek a várnak volt egy ura, Lord Kinsley, kinek fia beleszeretett egy gyönyörű parasztlányba. Persze az idős lovag foggal-körömmel ellenkezett a fiatalok násza ellen, szökésüket mégsem akadályozhatta meg. Azonban menekülésük közben történt valami az ifjúval, és szörnyethalt. A lánynak egyedül kellett tovább mennie. Nem bírta sokáig az erőltetett tempót, így gondolt egyet, és egy közeli várhoz menekült, hátha ott menedéket nyújtanak számára. Szerencsétlenségére azonban eltévedt, és a kedvese apjának karmai közé szaladt a hét dombi várba. Ott szörnyen megkínozták, és a legenda szerint megátkozta a lordot, majd párduc alakot öltve megölte kínzóit, és elmenekült. Tán még ma is a romok közt kódorog, hogy nyughatatlan lelke enyhet találjon éjszakai vadászatai alkalmával, és megtalálja elveszett kedvesét…
Mire a mese végére érek, meglepődve tapasztalom, hogy a gyéren beszűrődő fény helyét átvette a sötétség, és már csak az asztali lámpák fénye, ami bevilágítja a termet. A kedves pilóta is mellettem állva toporog, jelezvén, hogy már régóta indulni szeretett volna. Elgondolkodva távozom a könyvtárból.
Éjjel furcsa, érthetetlen és felfoghatatlan lázálmok gyötörnek. Egyetlen, amire emlékszem reggel mindebből, hogy a különös legenda elevenedett meg, de pontosan nem emlékszem, mi is történt.
Kábán öltözök fel, és nem is szólok egy szót sem mindaddig, míg a helyszínre nem érünk.
A kamra. Ismét a tépett, mocskos, valaha fehér ruha van rajtam. Mezítláb állok a hideg kövön, és azért imádkozom, hogy ne fázzak fel.
-Jól van, emberek, kezdjük! – parancsolja Sanyi, és engem odaláncolnak a falhoz, a szépen megtisztogatott eszközök segítségével. Ahogy a „nyakörvvel” közelítenek, legszívesebben elszaladnék, de nem engedhetem meg magamnak, hogy ne sikerüljön a jelenet. Nem a pénz miatt, hisz’ van belőle éppen elég egy rendes élethez. Sanyi sipítozása, ami visszatart, hogy leállítsam az előkészületeket. Minél kevesebbet ingerlem, annál kevesebbet jár a szája. A nyakamra helyezik a karikát…
Lábamon alvadt vér. A lépcső tetején megjelenik egy alak. Meglehet, már régóta ott áll. Csak homályosan tudom kivenni a körvonalait, de biztos vagyok benne, hogy a vár ura az. A vallomásomat várja. De hát hogy’ képzelhetik, hogy én öltem meg Őt?!
-Beszélj, boszorka, vagy örökre elnémítalak!
Hóhérom, - mert tudom, hogy innen nem kerülök ki, nem kerülhetek ki élve – egy otromba vasszerszámot csattogtat arcom előtt, ’mely nyelvem megragadására kiválóan alkalmas. De én nem mondhatok mást, mint az igazat, mást, mint amit eddig mondtam, tehát hallgatok. Mikor látják, hogy fenyegetőzésük hasztalan, a nagydarab ember vaskarókat döfköd belém… mindenhova. Kíntól ordítozok, szitkokat szórok kínzóm, és parancsolója fejére, majd utolsó gondolatom, hogy fenevaddá válok, és megölöm őket. Máris érzem a négy lábamat, az éles fogaimat. Kínzóm nyakának ugrok, egyetlen harapással a pokolra küldöm. Ezután a várúrra nézek, amaz rémülten kerekíti el szemeit. Pillanatokig egyikünk se mozdul, csak méregetjük egymást. Aztán nem bírja tovább, és az ajtón matat, menekülne. Én néhány ugrással ott termek, és szolgája után küldöm. Remélem, kedvesem meg tud majd bocsátani ezért. Ekkor térdre rogyok, nem is értem igazán, mi történt. A lord övéből előveszem tőrét, magasra tartom. A fáklyák fényei tétován cikáznak a pengén.
-Máris jövök, kedvesem! – suttogom halkan, hogy csak az hallja szavaim, akinek szántam.
A penge érzéketlenül járja át a szívem, és a sötétség körülölel…
-Ne! – kiáltom elkínzottan a szívemet átjáró éles fájdalomtól.
-Ennyi! Felvétel vége!
Sanyi hangja térít magamhoz. Értetlenül, riadt pillantásokkal tekintek körbe. Látom Jocó kövér arcát, Süti zselézett fejét, Zsuzsesz bodorított tincseit, és a többieket. Alig térek magamhoz a látomás után. Végre leszednek a láncokról. Sanyi lelkendezve jön hozzám.
-Fantasztikusz voltál, édesz, fenomenálisz! Ez a kínzászi jelenet lesz a film cúcpontja.
Bármennyire rosszul is érzem magam, erre fanyarul félrehúzom a számat. Szólni nem merek, félek, hogy csak valami nyivákolásféle szakadna fel torkomból.
A rendező annyira meg volt elégedve a munkánkkal, hogy ma csak tíz apróbb jelenetet vettünk fel. Micsoda nagylelkűség!
Meggyötörten dőlök végig az ágyamon, amikor végre a szállásunkra érünk. Erőt véve magamon átöltözök, fogat mosok, majd amint lefekszem, azon nyomban álomba szenderülök.
Éjjel arra ébredek, hogy a telihold vont fénykörébe. Furcsán érzem magam. Vérem zubog, dörömböl az ereimben, mellkasomra mintha mázsás súly telepedne, alig kapok levegőt. Végtagjaim görcsölnek, ujjaim behajlanak, képtelen vagyok kiegyenesíteni őket. Gyötrődésem folytatódik: bőröm egyre szőrösebb, fekete, vastag szőrzet kezd beborítani, ujjaim végei valamiféle párnát alkotva hozzánőnek tenyeremhez, és már azt is érzem, hogy mélyükön karmok rejtőznek. Gerincem, csípőm is más alakzatot vesz fel, lábaim merőlegesek a medencecsontomra, és valami hosszú, szőrös dolog is csapkod, ami hátulról nőtt ki. Nem, ez lehetetlen! Ismét egy rémálom! Felállok az ágyra, mind a négy lábammal, majd egy ugrással a tükör elé kerülök. Egy zöld macskaszempár néz vissza rám. Próbálok kiáltani, de csak állati üvöltésre telik tőlem. Ijedtemben letépem magamról a hálóinget, és kiugrom az ablakon. Még az sem zavar, hogy csukva volt. Rohanok, rohanok a sötét éjszakába.
Hideg az éjszaka. Még a bundám sem elég, hogy megóvjon a csípős fagytól. Már pitymallik, amikor a felföldön szokatlan dolgot pillantok meg: egy sátrat. Ismeretlen szagok csapják meg orromat, nem tudok mit kezdeni velük. Megközelítem a sátrat, hátha üres, és behúzódhatom a reggeli fagy elől.
Szerencsémre résnyire nyitva van a ponyva, így könnyedén beosonok. Egy ember fekszik bent. Egy férfi. Még alszik. De nem, hiszen hánykolódik! Egy döglött kígyótetem fekszik mellette. Jujj, nem is tudtam, hogy erre mérges kígyók vannak! Szánom a tehetetlen testet, ahogy vonaglik. Nem tudok mást tenni, mint képen nyalom. Érzem a sós veríték ízét. A bőr forróságát. „Szegény ember, imádkozom érted.” Sarkon fordulok, és odébbállok. Semmi kedvem hozzá, hogy esetlegesen felébredjen, és rám támadjon. Inkább visszamegyek, hátha meghúzhatom magam a szállás környékén. Mi lesz, ha örökre így maradok? A gondolat megijeszt, ám nem sokkal ezután újból érzem a vérem dübörgését, a mellkasi nyomást. Még idejében be tudok ugrani a szobámba, és az ágyon várom a visszaalakulásomat.
Erős kopogtatásra ébredek. Hunyorogva órámra pillantok; már dél is elmúlt! Jól elaludtam, de talán érthető. Legalábbis annak, aki tudja, mi történt velem az éjjel. Ezzel egyelőre egyedül vagyok. Felrémlik a haldokló férfi képe a sátorban. Remélem, csak álom volt, mert ha nem, már rég vége lehet szegénynek. Azért erőt veszek magamon, és értesítem a mentőket.
Mi is jöhetne még, mint egy üdítő munkanap?!
Sanyi ma sem hazudtolta meg önmagát, az egész stábot lefárasztotta.
Gémberedett tagokkal mászom fel a hatalmasnak tűnő, ám egy szem lépcsőn, ami a lakókocsimba vezet. Az ajtóban megállok egy pillanatra, elnézem, ahogy a Nap búbja eltűnik a dombok között, és homály borul a tájra.
A kapcsolóra ütök. A rideg villanykörtére egy sálat kötöttem, hogy valamivel otthonosabb legyen a hangulat, remélem, nem fog rövidzárlatot kapni… Rutinszerűen a mini hűtő felé veszem az irányt, töltök magamnak egy kis martinit. Elkezdem lehámozni magamról a cipőimet, az ágyhoz lépek. Még mielőtt leülnék, az italba kortyolok. Valami hiányzik. Hát persze, a citrom! Miután ezt a mulasztást is pótoltam, végre fekhelyemre huppanok. Még egy korty. Félreteszem a poharat, és kigombolom a rongyos fehér ruhát. A hitelesség kedvéért nincs rajtam se bugyi, se melltartó. Amikor először meghallottam ezen utasítást, tisztára úgy éreztem magam, mintha egy pornófilm szereplője lennék, de aztán megnyugtattak, hogy semmi „olyan” nem fog látszani. Mostani állapotomban talán még az sem érdekelne, ha így, anyaszült meztelenül állnék a kamera előtt. Igaz, nincs bombázó alakom, egy kis cici, nagyobb fenék – állítólag formás –, nőies csípő, és még a derekam is megkülönböztethető a többi testrésztől. Hm, talán még jól is mutatnék. Mire idáig eljutok gondolataim fonalán, felnevetek. Azt hiszem, becsíptem. Erre iszunk! Ismét kortyolok egyet, majd nagy lendülettel hátravetem magam. Valami szilárdba ütközök, ami egyszerre puha és kemény. Ijedtemben felugrok ültőmből, és az ágyikómra meredek. Az ágyikómban meg valaki más mered… Ráadásul az én vörös selyem köntösömben, amit a pasik elkábítására szoktam használni. Lassan a helyemen heverő férfi is magához tér. Miután realizálja, hogy nem a plafon szakadt rá, körbenéz, majd megállapodik a tekintete. Rajtam. Pimasz félmosoly jelenik meg az arcán, miközben jó alaposan végigmér. Ekkor rájövök, hogy nincs rajtam semmi, és hirtelen lehajolok a padlón heverő ruhámért. Magam elé kapom. Persze oly’ fürgén, hogy a rongy éppen csak a lényeget hagyja szabadon, amit én persze nem veszek észre. Ott állok tovább, félig csupasz mellel, meztelen csípővel, szabad fenékkel. A lényeg, hogy a hasam nem fázik. Ahogy tovább szemezek az idegennel, lassacskán felismerés gyúl bennem. Kerekre nyílt szemekkel teszem fel a kérdést:
-Maga él?!
És eközben erőtlen kezeim közül kicsusszan a ruha…
Az idegen, vigyorral az arcán megszólal:
- Szerintem nem. Meghaltam, és ez a mennyország! – És mindezt anyanyelvemen….
A magyar szóra kicsit összeszedem magam, és észreveszem, hogy ismét teljesen pucéran állok az ismeretlen honfitárs előtt. Jobb híján kezeimet kapom magam elé.
-M… mit keres itt? – kérdezem, miközben az apró ruhásfiókomhoz hátrálok.
Nézem a nimfát, és azon gondolkodom, miért nem lepődtem meg a kérdésén. Persze, hogy ő is magyar, azt abban a pillanatban tudtam, amikor rájöttem, legkedvesebb színésznőmre törtem rá. Illetve inkább ő tört rám, sőt, rám is feküdt majdnem. Ezt a majdnem-et sajnálom is. Pofátlanul méregetem, eszemben sincs levenni a szemem róla. Ha ugyanis elmúlna lányos zavara, észrevenné, hogy engem se takar valami fényesen a köntöse…
- Csak beugrottam. Gondoltam, kérek egy autogramot. – Lassan sikerrel is járok, és kezd nem tetszeni, honnan tudhatja haldoklásomat.
- És maga, kedvesem, honnan gondolja, hogy halottnak kéne lennem?
Már majdnem elérem a ruháimat, amikor felteszi zavarba ejtő kérdését. Elgondolkodom, mit is mondjak neki, miközben kihúzom a fiókot, és kotorászni kezdek benne.
-Tudja, az éjjel nem tudtam aludni… - Igen, kezembe akad egy ruhadarab! – Nem tudtam aludni, és gondoltam… - Pech, egy férfialsó. Vajon melyik pasim hagyta itt? - …sétálok egyet. Szép holdfényes volt az éj… - Végre egy bugyi! Hm, hát nem a legvadítóbb fekete csipkéből?… Minek is hoztam el ide…?! – Megláttam a sátrát… - Ez az! Rajtam a bugyi, és a céklapiros arcszín, nem baj, lesz ez még jobb is… - … és mivel nem öltöztem fel melegen, reméltem, meghúzódhatom önnél. – Á! Megvan a melltartó. A gyönyörű, álomfehér, dekoltázsszépítő melltartóm. Nincs időm a színösszeállításon tűnődni, magamra kapom. Egyik pánt, másik pánt… - Aztán láttam, hogy lázasan fetreng egy halott kígyó társaságában. Mondhatom, jól megrémültem a kígyótól, hisz’ nem gondoltam, hogy errefelé vannak mérgeskígyók. – Ne! A kosarak most a hátamon virítanak, elöl a kapocs. Zavartan mosolygok. – Ezután siettem, hogy értesítsem a mentőket, és reggel a mi helikopterünk is felszállt keresni önt. –Végre helyén a cici és a kapocs is. –De örülök, hogy jól van, ezek szerint megtalálták? –És végre, ott állok a kisestélyimben, fel vagyok öltözve. Kár, hogy a hátkivágásban látszódom egészen a köldökömig.
Ilyet még nem láttam! Zavarában azt se tudja, mit beszél, ráadásul egy olyan anti-sztriptízt mutat be, hogy az általa előrántott kisgátyó tuti nem jönne rám.
- Nyugodjon meg, kisasszony, és ne is törődjön vele, hogy a távolság legalább tíz mérföld… Inkább dobjon meg azzal a falatnyi férfialsóval, és visszakaphatja a köpenyét… - szólok, majd magam elé rántva az ágytakarót felfedem a csíkokra tépett huzatot, hálóinget.
- De azért kordában tarthatná kis kedvencét, akit minden bizonnyal elvitt sétálni éjjel, - mutatok a rommá lett ágyneműre – mivel én csak egy párduc látogatására emlékszem…
Nem rossz! Egy pillanat alatt vörösről falfehérré válni, és remegni kezd, mint a nyárfalevél… Tudtam, hogy jó színésznő… Na, de ennyire?!
Na ne! Mit törődik ez itt az ágyneműmmel? Az én édes kis köntösömben. Hm… Talán túlságosan kicsi egy ilyen nagydarab embernek. Hogy erre rájöjjek, csak annyi időm van, míg a takaró védelmébe vonul.
-Igazán jól áll magának… a köntösöm – most már végre én méregetem az idegent. Ám hiába nyerem vissza hidegvérem. Megrémülök, amikor a vérem elkezd zubogni, mellkasom összepréselődik. Az összes vér kiszalad az arcomból. Remegő tagokkal figyelem magam, hogy megismétlődik-e a múlt éjszakai átváltozás.
-Kérem… hhh… most távozzon! – lihegem nehezen, a kocsi falának kell támaszkodnom, hogy el ne dőljek.
Érzem a nyilallást a gerincemben, négykézlábra esem. Másnak talán gyorsnak tűnő metamorfózisom számomra óráknak tetsző. S immár fekete nagymacska vagyok. A férfi még mindig ott áll. Rámordulok, majd egy ugrással kint termek a szabadban, természetesen az ablakon keresztül.
[íródott sok évvel ezelőtt]