Kihűlt gyümölcs tea. Egy elégett cigaretta. A füst még mindig ott keringett a szoba elnyűtt csendjében. Félretett telefon halk jelzése, a türelmetlen kattogás. Bennrekedt érzés halk súgása: egy szót hallott: "Szeretlek!"
Egyedül a tömegben. Furcsa parázs fel-fellobbanó ereje a hideg utca kövén. Lépted nyomán izzik az út. Fázós kezek kiáltó mozdulata. Nélküled ébredni reggel. Még a gondolat is szívembe szúrja jeges igazát... Igen... Beköszöntött a Tél.
Vége.. egy álom szikrái a porban. Szilánkok, egy törött üveggömb bágyadt sóhaja. Egy elfelejtett élet távoli csengése, a hiány, ami nem változik. Űr, mi teleszórta könnyeivel éjszakámat... Vége.
Reszkető némaság. Egy ablak, mi elválaszt a valóságtól. Bezárkóztál a félelemmel. Becsukott szemmel várod a pillanat csapdáját. Nyitott szemmel persze látnád, csak egy csillag hullt eléd.
Éltem én már oly sok órán, fázva félelemtől, mit a meg nem értett szavak súgtak fejemben a mindenségről. A magány hideg sírkő. Benne nyugszik lelkem, mit a balga nép gyilkos szavai szúrtak le.
Harmat csepp gyönge tükre. Egy elkapott tekintet zavaros gondolatai. Újra enyém az eső -mindig más- szimfóniája. Színpompás erdők fáradt, igéző sóhaja. Borús szürkeséggel borul rád az ég... Lassan fütyüli fülembe az ősz lassú dallamát... Ez az ő áriája.