Mese egy kérészről
Borús idő érkezik a nappal,
Fekete felhők szegik a hajnalt,
Egy apró folt aranylik csupán,
Ott lehelt életet a Tiszán.
Apró kérész bújt elő a vízen,
Szárnyit bontogatta merészen,
Fel is röppent a reggeli szélben,
Hullámok közt cikázott serényen.
Hirtelen csend ülte meg a folyót,
A vihar igézte már a partot,
S ahogy a kérész felpillantott,
Hamar elfeledte a boldogságot.
Keserűen látta a nagy igazságot,
Hogy hamarabb látott napvilágot,
Mint társai, kik még a víz alatt,
Álmodták gyemekded álmaikat.
Leereszkedett közel parthoz,
A többiekhez kiáltozott,
Szólongatta őket. – Gyertek fel!
Kérdésére azonban senki se felel.
Szívét vasmarok szorongatta,
Miközben a víztükör őt mutatta,
Érezte az ideje hamarost lejár,
Tudta, hosszú élet neki nem jár.
Belevette magát a hullámokba,
Sírjául szolgáljon hát otthona.
Az égből ezer könnycsepp esik,
A kérészt lassan egészen ellepik.
Visszahull hát a fiatalok közé,
Kik jót kacagnak megtört tetemén.
Így múlt el a kérész, kit már elfeledtek,
Csak én őrzöm történetét nektek.
„ Egy Vándor Tollából „