Régen sok mindenben hittem,
de az idő múlásával mind elveszett,
ahogy egyre több korbácsütés lett hátamon
úgy múlt el bizalmam az emberben.
S én is hazudni kezdtem,
hogy túléljem a mindennapokat
utáltam is érte magam,
de mást nem tehettem.
Ha mégis őszinte voltam,
mert nem bírtam tovább hazudni,
csak hátba döftek, földbe tiportak
és eltemettek… szörnnyé tettek.
Szörnnyé, ki nem tudja mi a szeretet,
szörnnyé, ki nem tudja mi a bizalom,
szörnnyé, ki egész élete hazugság,
ki nem tud már senkihez se őszinte lenni.
De mindig, míg világ a világ,
elő fog fordulni oly éjszaka,
mikor csillag sétál fel égre,
még ha csak halványan pislákol is.
Akkor én reményt kapok a jobbra
és elindulok felé, de mindig
mielőtt kiteljesedne angyali fénye,
visszadobnak a sárba, a sötétbe.
Meghasadt lelkemben,
a jót akaró egyre gyengébb,
de a szörny s társai,
még mindig nem tudják széttépni.
De félek lassan eljő az idő,
mikor a jó teljesen eltűnik,
és ismét csak a káosz fog
belsőm felett uralkodni.
Egyre gyengébbnek érzem magam,
egyre távolodom a józanész határától,
oly világba tévedtem, ahonnan egy idő után
már nem visz vissza út.