A kép
Minap egyszer jókedvemben
Fiókomat túrtam szét
Egy kép volt az, mi megnyitotta
Emlékeim rejtekét.
A képen nem szobor volt,
Nem is vadregényes táj,
Csak egy lány volt rajta
Kiért szívem sokat fáj.
Szinte elfelejtettem őt már
S most újra itt van hirtelen,
S hiába már minden próba,
Hogy gondolatim terelem.
Nem tudom miért tette azt,
Amit megtett énvelem,
Én szívemből mézet adtam
S ő mérget nyújtott szüntelen.
Összetört oly sokszor
S utánamentem én bolond,
De már tudom: kellék voltam,
S hozzám az élet a porond.
Egyszer aztán vége lett
A pohár teljesen betelt,
S én meguntam, hogy arra várjak,
Mikor törleszti a hitelt.
Nem több már ő, mint egy emlék
Egy fájó seb a szívemen,
De fényképét a fiókomba
Óvatosan elteszem.
Nem tépem szét, nem dobom ki
Legyen ő majd intő jel
Énnekem s mindazoknak,
Ki ilyen hibát követ el.