Depresszióm gondolathangjai
Ahogy a konyha ablaka dől, a félhomályban feltűnt egy arc.
Ráncokkal telt, öreg, megsebezte a sokéves harc.
Lassan azonban ráébredek, hogy az enyém. Bármennyire is fáj.
Rikító kék szemekben most káromon károgó varjú csőr vájkál.
Tüzet csiholtam az öreg zippóból, hogy meggyújtsam az utolsó
koporsószögemet. A láng fényt adott a fáradó napfénynek.
Sűrű sikoltás tört fel a torkom recés hangjából, egy alakot formált
meg a haldokló füstös homályból.
Megtöltöttem a tiszta poharat. Nem hagytam, hogy gyorsan elpárologjon.
A pohár alján egy másik emlék fogadott. Sokan voltak körülöttem.
Minden egyes húzás után tisztábban láttam az arcokat, melyek örömszívvel
fogadtak, melyek, ha jól hallom szavaikat, barátnak hívtak.
Érdekes. Most, hogy az ablakon minden szellő fúvásával egy apró falevél sercen,
csak a négy fal ölel körbe, a nyár magányba röppen.
Emlékeim az alkohol gyöngéd simogatásától felerősödtek, és nem szablya határát
agyam akarata. Szívből fakad most ki minden, szívből ömlik szanaszét az ambrózia.
Elment a nyár, elszállt az én fecském is. Meleg testekbe költözött, mert az enyém
kihűlt. Bármennyire melengedtem a nyáron, bármennyi fohász szólt, az én bárányom
csöndességet fogadott. Halálba küldött, de előtte szívességből megölte azt az utolsó
érzést, mely még őszintén fogant meg a felvidék forrásából, mely még élt.
Reménytelen reményt fakaszt, a sárguló levelekkel teli hazug tavasz.
Mindenki eltűnt. Magamra hagytak, mondván: „Erős vagy te! Mindent kibírsz!”
Ez igaz lenne, ha nem törtem volna már rég össze. Ha erőm még meglenne.
De délre költözött az is. Takarómat vérkönnyek sebzik. Riadt álomból egy nap
sem ébredik. A hajnal nem sokkal másabb, mint az alkony. Számomra mindegy
ki mit mond. Hogy a nap kel vagy alszik. Nekem nem virrad, csak fakul. Egyre csak fakul.
Vigaszhangra várva most minden egyes mondat saját őszébe halkul.
Suttog a szél, változást rajzolva jégvirágként ablakomra. De újra csak a múlt ragyog.
Milyen szép is volt egy éve. Mindenem megvolt. Biztonság hazug árnyéka ölelt körbe.
Szerettek, szerettem. Most csak pár lovag áll mellettem. Együtt harcolunk sárkányaim ellen.
Harag gyűlne fel, szennytengerként lelkembe, de gyáva mód meghunyászkodva szerelem szól.
A bestia lassan már végezne. Ismét elbuktam, mert igazat szólva igazat vártam. Ismét legyőztek
, mert hiába segítettem, mégis csak hátba döftek. Páran még mosolyognak fáradt arcomra,
büszkén mesélve, „jobb ez így, jobbat érdemelsz”. Ostobaság. Ki az a hülye aki a magányt választja
a lehetőség helyett? Hogy egyszer minden megváltozik, és lehet, hogy akkor jobb lehet.
Azok mondják könnyen kik most a tavalyomban élnek. Kikkel csak a szél fúj össze, akarat nem visz
közelükbe. Fáj minden lélegzet. A bor elfogyott, a cigaretta elégett. Miért üljek itt? És mi lesz ha el-
megyek. Emlékezni fog egyáltalán valaki, arra, ki mindig ott volt a bajban? Nem! Elfeledtek, nincs már
szükség a balgára.
Ahogy egyre több levél sikolt végig az üvegen, egyetlen mondta fut át dideregve az ingerületen.
„ Vigasztaljon, hogy tanultál belőle!” Hát persze. Ez majd megadja lelkemnek a nyugalmat, ráébreszt hibáimra, új tavaszt hoz az „i” nélküli igazságba. Majd gyengéden fog cirógatni álmatlan éjszakáimban, és mézesen súgja majd fülembe, azt a szót melyért ölni képes lenne.
Tanultam. Hogyne tettem volna. Rájöttem hogy lehet kiszenvedni töviskoszorúban, a fényben áradó…
Kereszten!
„Egy Vándor Tollából”