Rövid mese ez, egy fiúról szól. Nem fogja a világot megrázni. Nem szól eget rengető dolgokról, csak egy ifjúról a rengetegből. Nem volt ő, egy a tömegből kiemelhető fiú, de nem is volt esetlen. Sokan ismerték, volt, aki szerette és voltak, akik elkerülték. Ők sem tudták volna, megmagyarázni miért kerülik a társaságát, de nem azért mert féltek tőle, ebben biztosak voltak. Talán csak irigyelték, azt a nyugalmat, ami belőle áradt, mintha nem is ugyanazokon a járdákon sétálgatna, mint a többi ember, mintha frissebb levegőt szívna mindenkinél.
Minden este elment sétálni a folyópartra. Órákig tudta nézni a csillagokat, és a tükörképüket a víz tetején. Minden este volt ideje elmélkedni. Filozofált – a maga módján – mindenféléről. Volt, hogy csak reggelre ért haza. Ezt persze a szülei nem nézték jó szemmel, de a büntetésnek nem találták meg a módját, ezt a fiút nem hatotta meg semmilyen büntetés. Sosem magyarázkodott mit csinált a múlt éjjel. Úgy vélte, aki nem bűnös, az nem magyarázkodik. Egyik ilyen reggelen mikor hazaért, minden megváltozott. Hiába nyomta a csengőt percekig, senki sem nyitott ajtót. Bemászott hát az ablakon, de olyan zajjal, hogy a halottak is felijedtek örök álmaikból. Otthon volt az egész család, mindenki sírt, megkérdezte, hogy mi történt, de senki sem válaszolt. Csak a kiskutyája bújt oda hozzá megsimogattatni magát, aki már 4 éves is elmúlt, de sosem látta még ily bánatos szemekkel nézni őt. Felment hát a szobájába, hogy aludjon még egyet, a hosszú éjszaka után. De semmit sem talált már a helyén, még az ágyát sem, úgyhogy a nappali kanapéján hajtotta nyugovóra a fejét. Családja eközben elutazott otthonról. Addig aludt, míg ismét éjjel lett. Hajnali fél hármat ütött az óra, amikor erős fájdalomra ébredt. Mintha mellkason döfték volna a világ legélesebb késével. Rádöbbent, hogy csak álmodott. Szétnézett a házban, már nem találta otthon a többieket. Elköszönt kutyájától és útnak eredt. Meg akarta keresni a családját, nem értette, hová mehettek nélküle, minél előbb ki akarta deríteni. Telefonon hívta a szomszédban lakó legjobb barátját, hogy nem tudja-e hova ment családja – ugyanis a két barát anyukája is barátnők voltak és mindent megbeszéltek egymással, ezt a gyerekek is tudták. - de az csak harmadjára vette fel a telefont és akkor is csak annyit mondott bele remegő hangon, hogy te nem telefonálhatsz, majd rögtön ki is nyomta a készülékét. A fiú ezt nem tudta mire vélni, majd mielőtt elrakta volna mobiltelefonját, megakadt a szeme a dátumon: 2010. December 18. Ő úgy emlékezett, hogy 14-e éjszaka volt kint olyan sokáig és tovább nem is foglalkoztatta a dolog. Úgy tervezte elmegy nagymamájához, hátha őt látogatta meg a család, hozzá a temetőn át vezet az út. - Szeretett a temetőben is sétálni, mindig elfogta egy gondolat, amit nem tudott érzelmekhez kötni. A halál gondolata volt az, egyre közelebb érezte magához azt, amikor temetőkben járt. Úgy érezte már lassan tudja, mi van a halál után, aztán mindig elvesztette a fonalat. - Mikor a temetőhöz ért, megint elragadta ez a gondolat, de nem tudott belemélyülni, mert egy alakot látott kirajzolódni a sötétségben.
Az édesanyja volt az, aki zokogva imádkozott egy sírkő felett már órák óta. Közelebb ment hozzá, meg akarta ölelni, de nem történt semmi. Mintha fizikailag nem lenne ott valamelyikük. Majd észrevette, hogy a sírkövön az ő neve áll. Ekkor megint beléje döfődött a világ legélesebb kése. Tudatosult benne: halott. Anyja mellé beleírt a földbe: Itt járt és ölelt téged hőn szeretett kisfiad. Majd megnyugodott. Ekkor az ég felől fehér fénycsóva zúdult felé. Megüdvözült.