Egy késő augusztusi napon történt. Joao mindig pontos órája egy csipogással jelezte, hogy tíz perc múlva már az irodájában kell ülnie. Betért az épület aljában helyet foglaló vegyesboltba egy szelet csokoládéért. A bent lévő automatából is megvehette volna, de ott 4 centtel drágább volt. Sosem engedte meg magának ezt a fajta luxust. Orránál már kissé kopottas cipőjét megtörölte az épület hatalmas aulájának naponta cserélt, üdvözlő lábtörlőjében. Egy kollégája tűnt fel a liftben, megfogva az ajtót előre köszönt.
- Jó reggelt Joao! – precízen vágott fekete bajsza alatt mindig furcsán ejtette a zs-t.
- Viszont! – lihegte mosolyogva Joao, ahogy beért a liftbe. Zsebkendőért kutatva nadrágját illedelmes közhelyeket vakkantott Inigo felé az időjárásról.
Az iroda, amiben dolgozott, a húszszintes épület hetedik emeletén volt. Mindig ő érkezett elsőként, ilyenkor kinyitogatta az összes ablakot, hogy az este megrekedt levegő mozgásba kezdjen, és ki lehessen bírni a közelgő nappali forróságot. Halvány mosollyal a lágy szellőbe tartotta az arcát. Újat csipogott az órája. Leült a helyére és utánozhatatlan aprólékossággal elfogyasztotta a csokit, majd beindította számítógépét, kinyomtatta a napi teendőiről készített listát és unottan konstatálta, hogy egy újabb szörnyű nap előtt áll. Mire órája a harmadikat jelezte, mindkét kollégája és közvetlen főnöke is elfoglalta helyét az irodában. Nem sokkal hat után csörgött Marques, a főnök telefonja.
- Igen? – szólt bele rekedtes hangján – Itt. Rendben. – a kagylót letéve válla felett hátraszólt: - Az igazgató tíz perc múlva látni akar – Joao és Inigo összenéztek, nem tudták kinek szól és miért. – Joao!
- Igen is.
A folyosóra lépve Izabel jutott eszébe, az igazgató titkárnője. Szeretett az igazgatóhoz menni, mert ilyenkor láthatta azokat a kecsesen lógó arany hajfürtöket. Beszállt a liftbe és illedelmesen meghúzta magát a sarokban. Mellette fiatal, kék öltönyös menedzserek röhögcséltek egy disznóviccen.
Nyolcadik emelet: takarító személyzeti raktár. Kilencedik emelet: konferencia termek. Tízedik emelet: társalgók, pihenő szobák, mentál higiéniai kivizsgálók. Tizenegyedik emelettől a tizenharmadikig: telefonos ügyfélszolgálat. Tizennegyedik emelet: személyügy. Tizenötödik emelet: sosem tudta mi van itt. A nagymenő menedzserek itt kiszálltak. Tizenhatodik és tizenhetedik emelet: kisfőnökök. Tizennyolcadik emelet: nagyfőnökök. Tizenkilencedik emelet: Igazgatóság. A húszadikig pedig soha nem ment fel. A váróban három ember ácsorgott, sorban az ajtónál. Egy bizonytalan mosolyt ejtett Izabel felé, akinek gondolatai szemmel láthatóan másfelé jártak. A leszegett fejű szürkezakósok sorra mentek be és jöttek ki az irodából. Csupa ismerős arc, mégis mind olyan ismeretlen. Mire sorra került már vagy kéttucatnyian voltak. Óvatosan beljebb lökte a félig nyitott ajtót. Odabent egy sornyi, bizottságnak tűnő elegáns öltönybe bújt komor tekintetű ragadozó ült. Volt ott pár nagyfőnök, pár személyügyis, az asztalfőnél pedig az igazgató. Az egyik személyügyis nyersen hellyel kínálta, majd belekezdett jól begyakorolt mondókájába:
- Bizonyára már hallott róla, hogy a világgazdasági válság miatt leépítések… - feje körül forgott a világ. Mindez a folyékony massza hírtelen perzselő levegőként ölelte át, parázzsá változtatta talpa alatt a fényesre waxolt parkettát. Tenyere hideg izzadtsággal nedvesítette be zakójának kissé hosszúra szabott ujját, amit megszállottan szorongatott.
Elé toltak egy papírt, mellette tollat. Reszkető kézzel emelte a nyomtatvány felé a tollat, de félúton szórakozottan megállt a levegőben.
- De… – megköszörülve erőtlen hangszálait újra nekifutott: - De ezen nem is az én nevem van.
A személyügyis visszahúzta magához a lapot és megkereste a feltüntetett nevet: Inigo Moraes. – Elnézést! – mondta, és felkelt az asztaltól. Összetépve a papírt egy terminálhoz lépett, majd a nyomtató kiköpött egy új lapot. Immár az ő nevével.
Végignézett az asztalnál ülőkön. Mintha mind halvány ördögi mosolyt öltöttek volna magukra és minden lélegzetvételüknél egy aprócska tűzfelhő csapna ki makulátlanra fehérített, görcsösen összezárt fogaik közül.
- Itt írja alá – mutatott a nő a lap aljára.
Letaglózva állt a liftben, alig bírt gondolkodni. A tizennyolcadik emeleten beszállt mellé egy idősödő titkárnő. Az ő állása biztos nincs veszélyben. Innen fog nyugdíjba menni. Nem is lehet már sok hátra neki a nyugdíjig. Aztán csak kötöget otthon, sütögeti a pitéket az unokáknak és esténként gondtalanul ülve a verandán várja a naplementéket. A tizenötödik emeleten szállt ki. Joao hírtelen ötletből az utolsó pillanatban fogta meg a záródó ajtót. Kilépett a folyosóra.
- Elnézést! Milyen osztály ez? – szólított meg egy mellette elsiető férfit.
- Nem tudom sajnos.
Végignézett a folyosón. Szokásos ajtók jobbra, szokásos ajtók balra, de mégis volt valami különleges benne. Ez a folyosó világosabb volt. Egyik végében az ablak helyén egy egész falszakasz hiányzott. Közelebb ment, hogy megvizsgálja. Kellemes, édesen nyalogató szél csapta meg verejtékes testét. Kijjebb lépett a széléhez, hogy lenézhessen a nyüzsgő ember- és autóörvényre. Sok értelmetlen, begyakorolt élet. Kihajította a felmondását az előtte tátongó űrbe. A szél lobogtatni kezdte nadrágja szárát. Szabadnak érezte magát, mint talán még soha. Az árnyékok bújócskába kezdtek a távolban felkelő nappal.