Tündér
Édes illatot hoz a szél,
Már közeledik hozzám,
Arany haja omlik vállára,
És megcsókolja a szám.
Szárnyait a szél lebegteti,
Mint könnyed falevelet,
És mosolyra nyílt szájjal
Mondja ki a nevemet
Belibben az álmaimba,
S halkan, de ott jár mindenütt.
Lábujjhegyen topogva lépünk
Egyszerre, mindig együtt
Karjaiba zárva várom
A hajnalt, s az éjszakát,
De várom vele a gyönyört
S egyszer majd a szép halált.
A figyelmem is elkószál,
Csak hebegek, habogok,
Nem tudom merre, s hogyan,
Hadarok és dadogok
Csak a székben ülök véznán,
A kopott szőnyeget nézem.
Mint egy üres cserépedény
Nélküle így éhezem
De ha jön, ha jön, mint még senki,
Dob fel a magasba, majd
Elkap, mielőtt földet érnék,
S gyöngéden mellére hajt.
Egymás karjába dőlve fekszünk,
Mintha utolsó percünk volna,
Mintha csak valami, mély,
Sötét űr közénk hatolna.
Nézz rám, onnan fentről!
Maradj itt velem, szoríts,
Ne repülj tovább innen,
Harmatozó csókoddal boríts!
Hajtsd fölém óvó szárnyaidat,
Takarj be puha kezeddel
Tudjam, hogy melleden fekszem,
És megküzdök szemeddel.
„Szeretlek” - súgom füledbe,
S így fekszünk, míg nem jön a tél
Mert, magamhoz húzlak akkor:
„Szeretlek, Te tündér”
2010. október 22.