Kusza gondolatok
Megint tudok írni. Érdekes. Most csak úgy özönlenek a gondolatok a fejemből a tollamba. Mint az „Egyszer volt..” c. francia rajzfilmben a kis sejt emberkék, futnak a gondolatok fel és alá. Most az én gondolatvivő emberkéim a kezemig megállás nélkül nyomhatják. A korábbi formájukat tekintve, szerintem izomlázuk is lesz. Az elmúlt időszakban meg semmi.
Úgy látszik, én happy-író vagyok. (Az írót szigorúan a tevékenységre tessék érteni!) Vannak, akik akkor tudnak írni, amikor valami szomorúság éri őket. Nekem ők a szomorú-írók. (Vagy akár hívhatnánk EMO-íróknak is őket.) Próbálkoztam én is ezzel; nehéz napjaimon mondom én is írok egy világraszóló verset vagy regényt, amin mindenki zokogni fog, még az is, aki csak a címet olvassa. Fogtam magam, leültem egy papírral, és nekikezdtem.
Semmi. Semmi nem jutott eszembe. Biztos a zajok miatt – gondoltam, és becsuktam az ablakot. Még mindig semmi. Két-három bugyuta szó keringett a fejemben, azokat szerettem volna rímbe fogni, mint valami lovakat a kocsi elé, de azok nem akarták. Folyamatosan rúgtak, nyerítettek, a kocsi meg csak állt. Ezt „játszottuk” 2-3 órán keresztül, majd hagytam, nem erőltettem tovább. Nem vártam meg, míg a fáradt lovakat be tudom fogni, akkor már úgysem tudnak rendesen futni. Nekik is pihenni kell, na!
Szóval, EMO-író nem vagyok, happy vagyok. Gondolom, hogy happy vagyok, mert most megy. Most valahogy rendben vagyok. Olyan érzés ez, mint amikor szögelsz, és érzed, hogy a kalapács alig fér el, a szög is kicsit ferdén áll, de amikor ütsz, mégis telibe kapod és az a szerencsétlen fém ráadásul még egyenesen is megy a fába, úgy, hogy ez még téged is meglep némiképp.
Happy minden. (Hogy utálom, ha valaki egy idegen szót sokszor használ! Vidám ez magyarul, nem happy!) Persze, nem lehet azért minden csupa jó, mert én is magyar vagyok.
Nálunk meg ősi hagyományai vannak a sopánkodásnak. Olyan ez, mint a népi tánc meg a foci. Ha jön egy turista, ezt kellene neki mondani: Kérem szépen, ez Magyarország. Piros-fehér-zöld a zászlónk, Budapest a fővárosunk, kreatív nép vagyunk, nálunk a legszebbek a lányok, itt mindenki ért a focihoz és szeretünk mulatni meg sopánkodni.
Nincs ezzel baj egyébként, már megszoktuk. Inkább csak akkor tűnik fel, ha máshová (értsd más országba) megyünk. Jé, itt mindenki milyen pozitív, mindenki milyen kedves! Lehet, többet kellene külföldre járni. Persze csak járni, nem ott maradni, mert azért az sem lenne jó. (Na, ez már megint tipikus magyar. A „jó”-t sem tudjuk felkiáltójellel mondani, hanem inkább így: „jóo”. Kissé hosszan, hangsúlyt folyamatosan levíve, második „o” rövid.
Külföldön minden jobb, szebb, olcsóbb. Lehet. De nekem itt is jó. (jóo)
Magyar vagyok, bár azt nem tudnám megmondani, hány generációig visszamenőleg, de az vagyok. Van egyáltalán „tiszta magyar”? Akinek az ük-ük akárkijei is magyarok? És ha elég soká megyünk vissza a családfán, akkor találkozhatok mondjuk egy némettel vagy olasszal? (Ők legalább nyertek foci VB-t, nekünk meg maradt a második hely, kétszer is…) Ez egy kicsit arra emlékeztet, amikor a tévében mutatják azt a tévét, amelyiket nézzük. Tévé a tévében. Gyerekkoromban mindig meg akartam számolni, hány tévé van a képen. Néha úgy is éreztem, sikerült.
Közben meg beugrott, hoppá! Azért tudok írni, mert két napja nincs számítógépem! Öcsém… Ez tuti. Amikor van gépem (meg Netem), nincs időm gondolkodni, csak teszem a szokásos dolgokat; levelek, hírek..stb. Most meg kénytelen vagyok gondolkodni. Meg kézzel írni. (Tényleg kreatív nép tagja vagyok én is, hogy rájöttem erre. J)
De mi lesz, ha elkészül a gépem? Újra gettó. Nem lesz másra idő, csak azt pötyögni megint. Így butítanak minket. Na, ez az összeesküvés-elmélet Balászkám, nem a H1N1! (Balázs egy volt kolléga, aki szerint a H1N1-oltással chipet építenek az emberekbe, és ezzel irányítják őket.)
Valami vész-tervet kell készítenem, de gyorsan! (Batmannek ilyenkor vetítenek az égre denevér-jelet.) Megvan! Ha jön a szerelő a gépemmel, letagadom, hogy az enyém. Hümm. Ez azért necces. Más kell: ha beüzemeli, leformázom a vinyót. (Ahogy ő – a gép – a mi agyunkat.) Hosszú távon ez sem tűnik túl jónak, tekintve, hogy a munkahelyemet meg kívánom tartani, ahhoz meg kell adat a gépen, hejj!
Akkor legyen csak az, hogy elhatározom, hogy csak akkor használom a gépet, ha muszáj. Ha csak egy pillanatra is elgondolkodom azon, hogy mit kellene csinálni rajta, lekapcsolom.
Én ezzel a géppel vagyok a mátrixban. Én ehhez vagyok kötve a fejemnél fogva, önkéntelenül. Valami hiba lehetett a mátrixban, hogy erre rájöttem. Talán áramszünet lehetett a fejünkre kapcsolt butítón. Hehe. Ráfáznak. Mert én ezt terjeszteni fogom. Csak nehogy lekapcsoljanak. Inkább én kapcsolok.
OFF.